Domonkos László

Vélemény és vita

Forman furcsa önvédelme

„Az ember egyszerűen nem engedi, hogy a legnyomasztóbb lehetőségek a tudatáig hatoljanak. Egyszerűen kizárja őket. (…) hihetetlen módon távol tudja magától tartani a tragikus eseményeket.”

Pár hónapja végeztem el az újságíró-iskolát, 1977 ősze volt, s immáron egy bölcsészdiplomával meg egy hivatalos szakképzettséget biztosító MÚOSZ-„szakmunkás-bizonyítvánnyal” a zsebemben remegve vártam, hogy a hőn áhított kulturális rovat munkatársa lehessek. Ha ezt-azt írogathattam is, leginkább egy-két könyvrecenziót, és azt is csak módjával, az igazi, komoly kritikusi ténykedésnek csak lassan, fokozatosan engedtek a közelébe (pláne nem a közepébe).

A hetenkénti szerdai sajtóvetítéseken áhítattal vegyes irigykedéssel figyeltem a neves – azóta a tipikus magyar önpusztítás jegyében alig ötvenévesen elhunyt – költő kollégát, aki a filmkritikusi státuszt betöltötte, s akitől nemsokára majd át is vehettem ezt a tisztséget. Még most is emlékszem, mekkora hatással volt rám, mennyire mélyről, mennyire szívemből szólt az együtt látott, Jack Nicholson főszereplésével 1977 őszén bemutatott filmről írott kritikája: „Az ember döbbenetes élménnyel távozik a moziból. Rájön arra, hogy a zsarnokság ellen küzdeni még akkor is érdemes, ha ez a harc reménytelennek tűnik is.” A mű, amely néhai jó Petri Csathó Ferenc kollégámat a fenti mondatokra ihlette – az egyetemes filmtörténet egyik legragyogóbb legújabb kori darabja – Ken Kesey Száll a kakukk fészkére című regényéből készült, és egy Amerikába emigrált cseh rendező, bizonyos Milos Forman alkotása volt.

Ez a Forman, aki néhány napja 86 éves korában költözött el a nagy rendezők örök vadászmezőire, különleges és kiválasztott figurája ennek a mi közép-európai históriánknak. Mostanra kezdem azt hinni: mint annyi minden ezen a keserves-szép földi világon, valószínűleg az sem volt véletlen, hogy éppen ő és ez a filmje indított (helyezett?) el a kritikusi elemző, szemlélődő alapállás hadállásainak irányába. Úgy tűnik, ehhez pontosan őrá volt szükség. Pontosan az jellemző rá, amit ő maga mondott egy 1992-es – hihetetlen, de a Playboynak adott – interjúban: „Az ember egyszerűen nem engedi, hogy a legnyomasztóbb lehetőségek a tudatáig hatoljanak. Egyszerűen kizárja őket. (…) hihetetlen módon távol tudja magától tartani a tragikus eseményeket.”

Ez a furcsa önvédelem, az önszuggesztiónak ez a különleges ereje tesz azután képessé istenáldotta tehetségeket arra az elképesztő alkotói távolságtartásra, ahogyan valóban nagy, nyomasztó és igazán tragikus eseményeket és élethelyzeteket a maguk fenséges plasztikusságában elképesztő hatásfokkal felmutatják. Forman maga mondja el, hogy a kommunista, szovjet gyarmat Csehszlovákiában töltött élet nélkül sohasem tudta volna úgy és annyira megmutatni Ratched nővér vagy akár az indián Bromden alakját, ahogyan ezt – a halhatatlanság célszalagját átszakítva – megtette. Most, hogy az életmű lezárult, persze rögtön feltehető a kérdés: mit kezdhetünk 2018-ban, a huszonegyedik század második évtizedének végén ezzel meg a többivel, Milos Forman Tűz van, babám!-jával, a feledhetetlen Hairrel, az Amadeusszal, de még akár az Egy szöszi szerelmével is? McMurphy, akinek a Száll a kakukk fészkére-ben nem sikerül kiemelni helyéből a mosdót, és csak azt mondhatja, hogy „De legalább megpróbáltam, az úristenit, én legalább megpróbáltam!”, maga adja meg a választ, Forman válaszát: Bromden, az indián, az indiánság végül kiemeli, és elszökik a szabadságba. Mert ez a rendeltetésünk.

Április 8-a után ennek az üzenetnek legalábbis hatványozott jelentése van: amit a hazájukért tenni akaró magyarok csak megpróbáltak 1990-ben és 1998-ban – lám, 2010 óta (és most újra!) indiánokként meg is tették. Meglehet, a szellemet a palackból kiszabadító – Bromdent álsüketnéma elhagyatottságából kiemelő, öntudatra ébresztő – McMurphyket elpusztítja, kikészíti az ellen, de az indián a végén mindig kiemeli helyéből a mosdót, kiveri vele a zsarnokság zárt ablakát, és elindul a teljesség – az élet felé.

Egy cseh filmes, egy nagy rendező is erre tanított bennünket, erre a furcsa, előremenekülő önvédelemre – olyan láttató erővel, amit egyszerűen nem lehet elfelejteni. Életet adva ezáltal. Áldassék érte az emléke egy utolsó, Jack Nicholson-i csibészes mosollyal.