Földik, dalok, eszmék

A hatvanas évek derekán, a Komócsin-rémuralom tobzódása közepette Szegeden volt egy sajátságos popmuzsikus világ, amit színvonalában és hatásaiban egyaránt bátran a fővárosi hasonlóhoz (Liversing, Kex stb.) lehetett mérni és hasonlítani. A Kristály az újszegedi Vigadóban, a Móra az azonos nevű felsővárosi művelődési házban, aztán a Sárgaingesek (később Fortuna) számított a legmenőbbnek, de még jó néhány, többé-kevésbé nívós és népszerű együttes nyomta a Beatles-, a Rolling-, a Kinks- és egyéb nótákat. A Juhász Gyuláról elnevezett belvárosi művelődési otthonban az Angyalok nevű banda például még Jimi Hendrixet is. Vezetőjük Vági László volt, a basszusgitárost Dinnyés Józsefnek hívták. (Temesi Feriék a „lecsóban”, vagyis a konzervgyárban, mi a ruhagyárban játszottunk.)

Az Angyalok basszusgitárosával aztán nemsokára az 1967-es polbeatfesztiválon találkozhattunk: „kondenzált anyatej, diplomás dada kell”, énekelte Karrier című dalában – egykoron Hendrixet, muzsikáló földimet ekkor ismeri meg az ország. Azután később – hosszú-hosszú évtizedekre – történik valami. Ez a gitáros-énekes „daltulajdonosnak” kezdi nevezni magát, és ebbéli minőségében nemsokára legújabbkori Tinódiként ismerik meg a Székelyföldön éppúgy, mint Zentán, Kassa környékén vagy Munkácson, és általában: keresztül-kasul az ezeréves kárpáti magyar honban. Bob Dinnyésnek is mondják, szerintem indokolatlanul, mert az erőteljesen felfújt Dylannél eredetiségben, dallamvilágában és eszmeiségében százötvenszer többet, emlékezetesebbet, számunkra fontosabbat alkotott. Nem tett pedig tulajdonképpen ez az én földim egyebet, mint a magyar költészet példátlan bőségben áradó nagyjait, Áprily Lajostól Weöres Sándorig szépen megzenésítette, és a maga jellegzetes, balladás énekhangján, egy szál gitár kíséretével előadta, úgy is mint daltulajdonos és a csonkítatlan magyar hazában élő és gondolkodó szegedi. Egyesítve régi-maibb dalok és egyfajta – számunkra középponti jelentőségű – eszme speciális kifejeződési lehetőségeit. Azt, amit Féja Géza annak idején örök magyarságnak nevezett.

Tanúsíthatom: nincs olyan elszakított terület a Kárpát-medencében, ahol ne ismernék és valamiféle mosolygós szeretettel ne emlegetnék olykor „a Dinnyés Jóskát”. Ő meg megy és danolgat a Mura-vidéken és a Csallóközben, Bácskában és Kalotaszegen, Mátyusföldön és a Partiumban, és közben, szinte csak úgy mellékesen, dallamainak-működésének 2016-ban már az ötvenéves jubileumát ünnepelhette – háromszáz magyar költő ezerkétszáz megzenésített verse végighordozva a magyar világban.

Most, hogy ez az én gitáros földim a március 15-i nemzeti ünnepen megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztjét, nem is tudom, mit mondjak. Elismerőleg veregessem hátba (megtörtént), méltassam tovább, vagy csak egyszerűen halkan örvendezzek, hogy lám, az emberi fejlődőképesség és kitartó szívósság, időnként nagyon is meghozza a maga gyümölcseit? Igen, az út így vezethet Hendrixtől meg a basszusgitártól elrabolt földek testvérlakóinak lelkéig – az egyik legerősebb európai nagyhatalom (magyar költészetnek hívják) kéznyújtó segítségével, végtelenül tisztességes és hasznos, nyomorúságban biztató, lelket tartó tartást adó, becsülendő teljesítményig.

Egyik pályatársam nemrégiben azzal tréfálkozott: mifelénk, a Szegedről rég Budapestre elszármazottak körében valahogy nem működik úgy a „szegedi maffia”, mint más, hasonló helyzetben lévők esetében. Hát, van benne valami. Ahogy ezt a Jóska földimet elnézem: ezen tényleg érdemes lenne változtatni.