Egy héten át jártam a londoni metró labirintusát, a Bakerloo, a District, a Metropolitan, a Victoria, a Central és a többi „line” (mind a tizenhárom vonal) sűrű dzsungelét – de közben az otthoni, a pesti kisföldalatti meg a moszkvai metró is sokat járt a fejemben. No meg Antal Nimród nagyszerű, lassacskán klasszikusnak nevezhető filmje, a csaknem másfél évtizedes Kontroll, a legújabb kori magyar filmművészet egyik legnyugtalanítóbban izgalmas-eredeti alkotása.
A kisföldalatti most májusban múlt százhúsz esztendős. (Köztudomásúlag éppen a londoni után a világ második legrégibb föld alatti vasútja – a millenniumkor mindössze huszonhárom évvel maradtunk le az angolok mögött.) Hangulata felidéződik Londonban, ahol a föld alatti világ egészen sajátságos fénytörésben vibrál, lüktet, foszforeszkál a szemünk előtt, beköltözik a zsigereinkbe, szinte kifordít önmagunkból – ha a Westminster állomásnál feljövünk s a Whitehallon elsétálunk a Trafalgar térig, és megdöbbenve látjuk a tömegben – itt mindig valamilyen tüntetés van – az oly ismerős sarló-kalapácsos vörös zászlók erdejét: van miért borzongani, dühöngeni vagy álmélkodni, szimultán. És nem elégséges a rögtön adódó magyarázat, igen, a második világháború befejeződésének évfordulója, a győzelem napja alkalmából a tekintélyes számú londoni orosz kolónia emlékezik Brezsnyev módra kitüntetésekkel agyonaggatott háborús veteránok fotóival, no meg, igaz, egy-két orosz nemzeti zászlóval, amely eltörpül „a nagy szovjetuniós” vörösök özöne mellett. Moszkva váltig nem hisz a könnyeknek, döbben belém – támadna föl újra - a réges-régi felismerés. Csak a sajátjainak… az fáj nekik, váltig, amit nekik okoztak. S amit ők másoknak…? Az esemény persze elsősorban csak bennünket, kóbor magyarokat izgat, a helybéliek odalenn a metróban az időtlen angol közönnyel mélyednek okostelefonjaikba, Evening Standardjaikba és önmagukba, hinduk és négerek, lengyelek és olaszok Bábelében. Alighanem a minap megválasztott polgármester érdekli őket, akiről lelkendezve ír még a Times is (bizony!), máshol meg egyenesen azt olvasom, hogy Sadiq Khan a világ egyik legvonzóbb nagyvárosának élén sokkal több mint a multikulturalizmus diadalának nagy szimbóluma, és az ő hite London legnagyobb ereje lesz. Ezt a PC-beszédet kontrollálja valaki… Merthogy felülmúlni aligha lehet.
Hogy az újdonsült nagyfőnök közben miként mutatkozik be istenigazából (túl sok a fehér a közlekedési vállalatnál), már csak idehaza tudom meg – a parlamentben viszont arról tájékoztatnak, hogy a felsőházban, ama bizonyos Lordok Házában meghallgathatom a honatyák vitáját az oktatás színvonaláról. Csöndesen és jól nevelten szólnak hozzá sorra az elegáns idősebb urak, csak akkor vehető észre némi élénkülés, amikor ezzel összefüggésben a Brexit kerül szóba – úgy tűnik, ez a kérdés talán a brit (ál)multikulti föld alatti homályában üldögélőket is felrázza kissé. (A hosszabb ideje itt élők szerint most tényleg inkább a maradásra van több esély – más kérdés, ha mindez tavaly történik… pedig a Victoria pályaudvaron vagy a King’s Crossnál nem is volt olyan a helyzet, mint a Keletinél.)
A jó öreg Madame Tussaud panoptikuma viszont jócskán megváltozott, amióta legutóbb itt jártam. Igaz, most is hű képe, egyfajta sajátságos mintalenyomata egész Londonnak, talán egész Britanniának is. Most még sokkal többen vannak, még sokkal tovább tart bejutni, és váltig borsos (még borsosabb!) a belépőjegy ára, itt aztán senkinek semmi kedvezmény nincs. Odabenn – vagy inkább lenn-fönn, föld alatti-föld feletti kiállítózegzugokban – még több a változás. Az új és a maradandó egyaránt nagyon sokat – mindent – elmond: eltűnt Hitler és Sztálin, maradt II. Erzsébet, Churchill, továbbá a Beatles és Marilyn Monroe, van már viszont Obama, és hogy még szebb legyen, persze Merkel is. Cameron egykedvűen áll a Downing Street 10. előtt, bár mintha kissé letargikusnak látszana, az ember szinte csak nála érez késztetést, hogy odalépjen, a vállára veregessen, és valami együttérző-cinkosat súgjon a fülébe. Az egykori horrorvonat helyett viszont a London szelleme (The Spirit of London) röpít végig egy bámulatos várostörténeti bemutatón, igen eredeti, szép és izgalmas körítésben, bár kissé kurta-furcsa-váratlan befejezéssel. Száguldunk-kanyargunk a mélyben – kétszemélyes földalatti – az underground-érzést az egymást váltó, igen plasztikus életképek fokozzák a szuggesztivitásig, a középkori kocsmáktól az 1940-es bombázások univerzumáig és a hatvanas évek beataranykoráig.
A Baker Street-i Sherlock Holmes-megállónál a nagy detektív sziluettje sok kis sziluettből összerakva ismerősként köszönt ismét a metróállomás jellegzetes csempefalán, Holbornnál a dzsungel minden korábbinál hatalmasabbnak tűnik – jó tíz percbe telik az átszállás, még ha az ember nagyjából ismeri is az utat az elképesztő labirintusban –, megint csak a mi metrónk és a Kontroll jut eszembe, amint Csányi végre elindul felfelé a mozgólépcsőn, megkísérelvén eltávolodni ettől a világtól – de hirtelen The Spirit of London, London szellemének hangulata érkezik és fut át rajtam –, ez a szellem, ha tán kínlódva is, de mégiscsak jár Madame Tussaud túlságosan sokféle figurájának alagútjai között.