Fogyasztóvédelmi karantén

A rendszerváltáskor ugyanis a gazdaság átalakítása a nemzeti érdekek figyelmen kívül hagyásával történt, a politikai elitek a demokratikus elvek működtetését kizárólag a választott politikai testületek szintjén tartották elsőrangúan kívánatosnak.

A gazdaság átalakítását az akkor szinte minden parlamenti szereplőt átitatott neoliberalizmus jegyében a piacra bízták.

Abból a vitatható alapelvből indultak ki, hogy tőkét csak külföldről lehet szerezni, ezért annak mindenáron történő „becsalogatása” volt egy negyed századig a „gazdaságpolitika”. A hazai tőkefelhalmozás ösztönzése kívül maradt a számításokon ugyanúgy, mint a hazai tulajdonosok vagyonhoz juttatásának olcsó hitelekkel való segítése.

A „becsalogatás” részint a hazai tőkejavak áron aluli – a potenciális befektetők versenyét eleve kizáró – magánosításával történt külföldi, multinacionális szereplők részére, részint azáltal, hogy a bejövő tőkének olcsó hazai munkabért kínáltak, de ezt hosszú távú adókedvezményekkel is megtoldották. Az alacsony bér csapdájából a mai napig sem sikerült kijönni, a nyugat-európai termelékenység hetven-hetvenöt százalékának megfelelő hazai termelékenységet nálunk huszonöt-harminc százalékos bérrel honorálják.
A bérből és fizetésből élők (ők adják a fogyasztók derékhadát) azonban nemcsak bércsapdába kerültek, de a mai napig mint fogyasztók is be vannak kerítve, karanténba vannak zárva. A fogyasztóként történő túszejtés egyik mindenki előtt mára egyértelművé vált példája a devizahitelezési gyakorlat, amely magát az egyébként is vékonyra sikeredett középosztályt fenyegette felszámolódással, ami indokolttá tette az állami beavatkozást, az ezzel kapcsolatos érdekkonfliktusok vállra vételét. Haladtunk a közüzemi szolgáltatások fogyasztóvédelme törvényi alapjai megteremtésében is. Azonban nap mint nap tapasztaljuk, hogy a legegyszerűbb javak is külföldön, szinte bárhol az unió területén eleve sokkal jobb minőségben kaphatók, és sok esetben még olcsóbban is.

Az ember hajlamos arra, hogy a végkövetkeztetést a saját példájából vonja le, ezt teszem most én is, amikor az elmúlt évtized tapasztalatait ismertetem egy olyan mobiltelefon-szolgáltatóval kapcsolatban, amelynek a kilencvenes évek eleje óta ügyfele vagyok. Csak maradandó lelki traumát okozó eseteket, a szolgáltató reakcióit és a hivatalosan a fogyasztókért a költségvetésből finanszírozott szervezet ténykedését ismertetem. Először egymásra telepített két számmal rendelkeztem, az egyiken fogadtam a hívásokat, a másikon pedig kifele telefonáltam. 2006-ban a fogadó számot tonnányi papír kíséretében a szolgáltatónál visszaadtam, mert már nem volt rá szükségem. Nagyjából három évvel később kaptam egy csinos számlát százharmincezer forintról, hogy ennyi az elmaradásom a régen visszaadott számon. Fizessek vagy kikapcsolnak – szólt a dörgedelem. Semmi nem hatotta meg a szolgáltatót, hiába kértem a híváslistát, amit ezért a halom pénzért beszéltem. Azt mondták, hogy titkos. Szó szót, levél levelet követett. Végül arról tájékoztattak, hogy a követelést méltányosságból elengedik, de mégis nekik van igazuk. Pragmatikus ember lévén rájuk hagytam.

Az eset a közelmúltban megismétlődött, ezúttal tizenháromezer forinttal és ugyancsak kikapcsolási fenyegetéssel. Mindig sárga csekken fizettem postán, vagy a bankkal átutaltattam az összeget. A szolgáltató azonban elkezdett sárga csekket nem küldeni, de valahogy elérte a bankomat, és inkasszót nyújtott be, amit a bank természetesen soha nem teljesített, mert ilyen megbízást nekik soha nem adtam a derék szolgáltató javára. Jött is rendre a felszólítás, hogy tartozom, és mehettem az irodába készpénzben fizetni, és felvilágosítani, hogy nincs inkasszó, és küldjék a csekket, és akkor, mint korábban, fizetek, mint a huszártiszt. Nem küldték, és tovább maceráltak.

Ami sok az sok, gondoltam, és bejelentést tettem a területileg illetékes fogyasztóvédőknél. Állami szerv. Kaptam is egy levelet, amit akár a szolgáltató is írhatott volna. Egyetlen észrevételemre sem reagáltak, de az tele volt törvényi kivonattal. Válaszként kértem őket, hogy ha az ügyhöz nem értenek, kérjenek segítséget ott, ahol ehhez van elegendő szakértelem. Közben mentek a hónapok, és mondanom sem kell, a cég kikapcsolt, amiből tetemes károm származott.

A torkomnak szegezett erőszaknak engedve, de távolról sem meggyőződve az eljárás jogosságáról, „becsengettem” a tizenháromezret, de ekkor ért az újabb meglepetés, hogy a visszakapcsolásért is felszámoltak négyezret.    (Később ezt elengedték.) Hónapok múlva a fogyasztóvédelmi hatóság küldött nekem két levelet, darabonként egy-egy vaskos novella terjedelmében. Az egyik arról szólt, hogy ő itt befejezte, a másik meg arról – iszonyú mennyiségű törvénymagyarázat kíséretében –, hogy az ügyet áttették a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatósághoz. Kisvártatva, néhány hét múltán onnan is jött egy vaskos iromány és egy sárga csekk háromezerről, amelyet nekem kellene befizetnem, hogy ők is „megszakértsék” az ügyet. Erről tisztelettel ezennel lemondok, inkább a továbbiakban meghúzom magam, s ígérem, szolgáltatóval soha többé nem kötekedem, mert láthatóan mindig neki van igaza, s abban az esetben, ha mégsem, akkor automatikusan az első paragrafus lép életbe, hogy mégiscsak igaza van. Pillanatnyilag ez a törvényünk, nem kockáztatom, hogy a hatóság még azért is jól megbüntessen, hogy kérdezni mertem. A háromezres csekk valami ilyesmit sugall ugyanis.

Remélem, nem túloztam, amikor azt mondtam, hogy fogyasztóvédelmünk karanténba van zárva, de hogy kiszabadul-e valaha, ez az izgalmas kérdés.