Vélemény és vita
Foghíjas parlament
A humor mély intellektuális kaland, amihez értő társ kell. Kivételes pillanat, a fényleni vágyás nehéz kenyere
Remény, öröm. Egy kis felszabadult mosoly. Boldog, gátlásokon áthágó, zárt testből kiszakadó jókedvű szárnyalás. A nevetés. A humor mély intellektuális kaland, amihez értő társ kell. Kivételes pillanat, a fényleni vágyás nehéz kenyere. De van humor, amely fagyos csendet teremt. Megvetést. Megsemmisülést. Elvékonyodást. És van persze a gyűlöletből táplálkozó görcsös „humorizálás”, sastól komondorig, de ez inkább nevetséges, mint szórakoztató. Felidézek néhány olyan pillanatot, amely révén mozdulatlan árnyékok fanyar tréfái kúsztak fel a málladozó falakra. Furcsa ábrákat rajzoltak, látszanak ma is, míg egyszer el nem tünteti őket egy érzéketlen megszálló, az idő.
Valamikor a nagy kommunista ízlésdiktátor, Révai József tréfásnak szánt megjegyzéssel fordult az éppen kitüntetett Tersánszky Józsi Jenőhöz, a Kakuk Marci halhatatlan írójához. Józsi Jenő, elég volt a kakukmarcizmusból! Szocialista realista műveket követelt a lexikon nevű főelvtárs, és szólni sem tudott, amikor meghallotta a választ: Akkor majd írok maguknak kakukmarxizmust! Nem nevetett senki. Pedig!
Ugyanebből a korból származik a történet, amikor a legcivilebb magyar honvédelmi minisztert, Veres Péter írót, aki rendes magyar paraszti viseletben lépett el a díszszázad előtt, Rákosiék menesztették. Kellett a hely Farkas Mihály főelvtársnak. Veres Péter így merengett: Affene érti ezt, öcsém: hiszen Veres vagyok, oszt mégis kimentem a divatbúl! Déry Tibor kényszeredetten elmosolyodott, de a kerti asztalnál megfagyott a levegő.
Felhorkanó nevetést váltott ki Karinthy Frigyesből, amikor Havas Gyula költő temetésén, a rákoskeresztúri temetőben Osvát Ernő, a Nyugat szerkesztője a gyászbeszédében így szólt: Búcsúzzunk most el kedves barátunktól, Tóth Árpádtól. A folyton halálra készülő nagybeteg költő rémülten állt a szónok mellett. Lehet, hogy meghaltam? – merengett a filigrán költő álmodón a derengő fényben. Mosolyogni próbált.
Még kellemetlenebb lehetett, amikor Kosztolányi Dezső az első magyar proletárdiktatúra idején találkozott Kun Bélával. Egykoron szobatársak voltak egy szerkesztőségben. Kosztolányi Kun szenvedélyes osztályharcos szóáradatára félénken megkérdezte: És az ilyenekkel, mint én, mi lesz? Felakasztjuk! – válaszolta Kun Béla. A költő elmosolyodott volna, de Kun arca rezdületlen maradt, így hát távlatosan elmerengett egy másik életen.
Berda József költő egészen extrém életet élt. Jobb híján a gasztronómiai élvezeteknek hódolt. Budapest ostroma után elterjedt a hír a városban, hogy egy autó elütötte. Barátai gyűjtést rendeztek a koszorúra, valami kis pénz össze is gyűlt. A költő viszont éppen a budai hegyekben kirándult, s meghallva a történetet, így szólt: Ha ez igaz, be fogom zsebelni. Talán soha annyit nem koplaltam, mint mostanában. Ég és föld között lebegek gyomorgondommal.
A színészek sem maradtak el a költők mögött. Major Tamás 1945 után szinte teljhatalmú úr lett a színházak világában, mert még idejében csatlakozott a kommunistákhoz. Ismert mondása volt a Kádár-korban: Megmondta Lenin elvtárs, nem az a fontos, hogyan megyünk be a kocsmába, hanem miként jövünk ki onnan! Megesett-e, hogy a borzongtató bohém direktort talicskával tolták az autóhoz? Már mindegy.
A börtönhumor külön kategória. A harmincas évek végén együtt ültek a szegedi Csillagban a kommunisták és a nyilasok. Mindkét csoport hitt benne, hogy Hitler és Sztálin szövetsége őszinte. Akkoriban támadta meg a Szovjetunió Finnországot. Egy hazai kommunista, hogy lejárassa a „hírvivőket”, álhírt küldött Rákosinak: A következő hónapban motorizált egyiptomi sítalpas századok repülnek Finnországba, hogy segítsenek a Szovjetunió elleni háborúban. Nem tudni, Rákosi nevetett-e. Az üzenet küldőjét fogatta le elsőnek, amint módja lett rá.
Petőfi és Arany is indult az első magyar népképviseleti választáson. Petőfi ellenfele „egyhangúlag” győzött. Előzőleg a költőnek agyonverés veszélye mellett menekülnie kellett. Félresikerült a kampány. Arany János tapasztaltabb, hivatalt viselt ember létére körültekintőbb volt, de mégis vesztett. Feljegyezte: „Háromszor szavazánk, és mégis veszténk, mert az ellen négyszer szavazott.” Az atyafiak értőn somolyogtak, pipa és bor mellett.
A parlamenti ülések igen lehangolóak tudnak lenni. Mikszáth Kálmán írta le, hogy a teremben békésen szunyókáló gróf Zichy Jenőt felébresztették. A felriadt honatya még félálomban így szólt: Hagyj békén, szép hölgy, inkább fizetek még egy pezsgőt. Máskor Károlyi Sándor beszélt, de annyira jelentéktelenül, hogy az elnök hangos vitát hallva a túloldalról, csendre intette a meghökkent szónokot. Később kiesett egy öreg mágnás műfogsora. Hangosan kopogva gurult a padok alatt. Most tényleg foghíjas lett a parlamenti patkó. A gyorsíró feljegyezte: Zaj.
Nem árt, ha az ember magán is tud nevetni. Nemrég meghívtak egy irodalmi beszélgetésre. Vers, próza, emlékezés is volt. Felolvastak tőlem. Vártam, hogy kérdést kapok, igaz, nem tudtam, mit is mondhatnék. Egy pillanatra találkozott a tekintetem a beszélgetés irányítóéval, de a kérdés csak nem érkezett. Félszegen ültem a pódiumon. Aztán már kifelé jövet, többen elismerően mondták: Senki nem volt nálad tömörebb! – s felszabadultan hahotáztunk, a könnyem is kicsordult. Az ódon vármegyeháza csaknem beleremegett.
Kedves emlékem, amikor felhívott valaki, hogy beszéljen egyik kötetemről. Megörültem. Kérdem: hogy jutott hozzá? Azt tapasztaltam ugyanis, hogy alig van már a boltokban. Az illető minden érzelem nélkül felelte: Egy szemeteskuka tetején találtam. Nem éreztem szégyent, sőt jót nevettem. Mit is tehettem volna? Szomorkodni nem volt kedvem.
Valamikor a nagy kommunista ízlésdiktátor, Révai József tréfásnak szánt megjegyzéssel fordult az éppen kitüntetett Tersánszky Józsi Jenőhöz, a Kakuk Marci halhatatlan írójához. Józsi Jenő, elég volt a kakukmarcizmusból! Szocialista realista műveket követelt a lexikon nevű főelvtárs, és szólni sem tudott, amikor meghallotta a választ: Akkor majd írok maguknak kakukmarxizmust! Nem nevetett senki. Pedig!
Ugyanebből a korból származik a történet, amikor a legcivilebb magyar honvédelmi minisztert, Veres Péter írót, aki rendes magyar paraszti viseletben lépett el a díszszázad előtt, Rákosiék menesztették. Kellett a hely Farkas Mihály főelvtársnak. Veres Péter így merengett: Affene érti ezt, öcsém: hiszen Veres vagyok, oszt mégis kimentem a divatbúl! Déry Tibor kényszeredetten elmosolyodott, de a kerti asztalnál megfagyott a levegő.
Felhorkanó nevetést váltott ki Karinthy Frigyesből, amikor Havas Gyula költő temetésén, a rákoskeresztúri temetőben Osvát Ernő, a Nyugat szerkesztője a gyászbeszédében így szólt: Búcsúzzunk most el kedves barátunktól, Tóth Árpádtól. A folyton halálra készülő nagybeteg költő rémülten állt a szónok mellett. Lehet, hogy meghaltam? – merengett a filigrán költő álmodón a derengő fényben. Mosolyogni próbált.
Még kellemetlenebb lehetett, amikor Kosztolányi Dezső az első magyar proletárdiktatúra idején találkozott Kun Bélával. Egykoron szobatársak voltak egy szerkesztőségben. Kosztolányi Kun szenvedélyes osztályharcos szóáradatára félénken megkérdezte: És az ilyenekkel, mint én, mi lesz? Felakasztjuk! – válaszolta Kun Béla. A költő elmosolyodott volna, de Kun arca rezdületlen maradt, így hát távlatosan elmerengett egy másik életen.
Berda József költő egészen extrém életet élt. Jobb híján a gasztronómiai élvezeteknek hódolt. Budapest ostroma után elterjedt a hír a városban, hogy egy autó elütötte. Barátai gyűjtést rendeztek a koszorúra, valami kis pénz össze is gyűlt. A költő viszont éppen a budai hegyekben kirándult, s meghallva a történetet, így szólt: Ha ez igaz, be fogom zsebelni. Talán soha annyit nem koplaltam, mint mostanában. Ég és föld között lebegek gyomorgondommal.
A színészek sem maradtak el a költők mögött. Major Tamás 1945 után szinte teljhatalmú úr lett a színházak világában, mert még idejében csatlakozott a kommunistákhoz. Ismert mondása volt a Kádár-korban: Megmondta Lenin elvtárs, nem az a fontos, hogyan megyünk be a kocsmába, hanem miként jövünk ki onnan! Megesett-e, hogy a borzongtató bohém direktort talicskával tolták az autóhoz? Már mindegy.
A börtönhumor külön kategória. A harmincas évek végén együtt ültek a szegedi Csillagban a kommunisták és a nyilasok. Mindkét csoport hitt benne, hogy Hitler és Sztálin szövetsége őszinte. Akkoriban támadta meg a Szovjetunió Finnországot. Egy hazai kommunista, hogy lejárassa a „hírvivőket”, álhírt küldött Rákosinak: A következő hónapban motorizált egyiptomi sítalpas századok repülnek Finnországba, hogy segítsenek a Szovjetunió elleni háborúban. Nem tudni, Rákosi nevetett-e. Az üzenet küldőjét fogatta le elsőnek, amint módja lett rá.
Petőfi és Arany is indult az első magyar népképviseleti választáson. Petőfi ellenfele „egyhangúlag” győzött. Előzőleg a költőnek agyonverés veszélye mellett menekülnie kellett. Félresikerült a kampány. Arany János tapasztaltabb, hivatalt viselt ember létére körültekintőbb volt, de mégis vesztett. Feljegyezte: „Háromszor szavazánk, és mégis veszténk, mert az ellen négyszer szavazott.” Az atyafiak értőn somolyogtak, pipa és bor mellett.
A parlamenti ülések igen lehangolóak tudnak lenni. Mikszáth Kálmán írta le, hogy a teremben békésen szunyókáló gróf Zichy Jenőt felébresztették. A felriadt honatya még félálomban így szólt: Hagyj békén, szép hölgy, inkább fizetek még egy pezsgőt. Máskor Károlyi Sándor beszélt, de annyira jelentéktelenül, hogy az elnök hangos vitát hallva a túloldalról, csendre intette a meghökkent szónokot. Később kiesett egy öreg mágnás műfogsora. Hangosan kopogva gurult a padok alatt. Most tényleg foghíjas lett a parlamenti patkó. A gyorsíró feljegyezte: Zaj.
Nem árt, ha az ember magán is tud nevetni. Nemrég meghívtak egy irodalmi beszélgetésre. Vers, próza, emlékezés is volt. Felolvastak tőlem. Vártam, hogy kérdést kapok, igaz, nem tudtam, mit is mondhatnék. Egy pillanatra találkozott a tekintetem a beszélgetés irányítóéval, de a kérdés csak nem érkezett. Félszegen ültem a pódiumon. Aztán már kifelé jövet, többen elismerően mondták: Senki nem volt nálad tömörebb! – s felszabadultan hahotáztunk, a könnyem is kicsordult. Az ódon vármegyeháza csaknem beleremegett.
Kedves emlékem, amikor felhívott valaki, hogy beszéljen egyik kötetemről. Megörültem. Kérdem: hogy jutott hozzá? Azt tapasztaltam ugyanis, hogy alig van már a boltokban. Az illető minden érzelem nélkül felelte: Egy szemeteskuka tetején találtam. Nem éreztem szégyent, sőt jót nevettem. Mit is tehettem volna? Szomorkodni nem volt kedvem.