Ferencz Attila legendája

Ferencz Attila tizenkét éves, a csaknem negyven kilométerre levő Csíkszeredában tanul, mosolygós-kedves arcú, jól nevelt, kicsit duci gyerek. És zseni. Felelősségem teljes tudatában és értelmi képességeim birtokában kijelentem: lángész. Olyan rendkívüli, szinte hihetetlen képességekkel megáldott-megvert teremtménye a székelyek Istenének, amely aligha születik minden gyimesi „patakánál”. Ferencz Attilát a történelem érdekli, a régi magyar királyok és a nagy csaták, a hunok és a második világháború is, de legjobban mégis talán az előbbiek. Felkészültségéről és adottságairól annyit, hogy röpke negyedórás „vizsgáztatás” után lazán leiskolázott bennünket Szidiropulosz Archimédesszel, aki történész és tanár és főszerkesztő, és aki – velem együtt – ámult, hitetlenkedő csodálattal bámulta Ferencz Attila produkcióját. És alighanem arra (is) gondolt, azon is elmélázott, amin e sorok írója. Azóta is.

Ferencz Attila legendája nem ott kezdődött a Keleti-Kárpátok ezeréves, örök-egy határvonalánál. Sokkal messzebb és sokkal közelebb is egyben. Meglehet, valahol a Volga álnevű Etil mellett, azokon a Nagyalföldhöz annyira hasonlító, Julianus barát-féle síkságokon, de egyúttal itt is valahol, a Dunántúl hallgatag méltóságú jegenyékkel határolt dombjai között, vagy a leírhatatlanul varázslatos illatú Tisza valamelyik kanyarulatánál. Ferencz Attila legendája ugyanis időtlen, nagy magyar történet. És távolról sem csak a magyar tálentumok már Ady óta megénekelt hortobágyi poétáira gondolok. A meg nem értett zsenik és a páratlan tehetségüket kibontakoztatni a körülmények miatt nem tudó nagyságok tragikuma legalább annyira megszokott és szívszorító szomorúságában oly gyakori, mint az irigy „betartások” özöne, a kisstílű, komplexusokból táplálkozó, ocsmány gonoszkodás és a korlátolt, ostoba értetlenség. Csakhogy ehhez a – tényleg, Németh László-i értelemben mélymagyar – históriához másvalami is tartozik. Alighanem ez Ferencz Attila szerencséje, és a miénk is persze.

Ez a gyimesi fiú – paradox módon Istennek hála – úgynevezett kisebbségi sorsba, elszakított területre született. Szülei pontosan tudják, érzik – de már ő maga is kapiskálja – az ugyancsak Németh László-i nagy parancs örökérvényű igazságát: a kisebbség jogosítványa, ha elit tud lenni. Az idestova száz éve üldözött-gyilkolt, züllesztett-balkanizálni próbált magyarság egyetlen érdemi menedéke ez, bármily hihetetlen, még ma is. Errefelé még mindig nincs vagy legalábbis nem nagyon van, csak jócskán letompítottan jelentkezik és érvényesül a magyarországi aszfalt-világ, a szinte eredendően romlott és több mint kockázatos rontó-veszélyeztető, rejtett-manipulatív tényezők sora. És Ferencz Attila zsenije, ha majd igen gyötrelmesen is, de így és ezért fogja megtalálni a maga szükséges és nélkülözhetetlen levezető-érvényesítő csatornáját, és – talán – így leszünk, lehetünk majdan egy nagy erdélyi magyar történésszel gazdagabbak. Így megy ez a magyar világban mindenfelé. És ha jobban belegondolunk: így is ment, így is történt ez mindig a töméntelen erdélyi magyar nagyság, tálentumaink szinte végeláthatatlan sorának esetében. És nagyon jó, hogy így van.

Ezzel a gyerekkel már nem kell túl sokat csinálni, mondtuk Imrének. Csak hagyni. Engedni a maga – meg a sors, a végzet, a székelyek és a magyarok Fennvalójának – útján. A többi nagy valószínűséggel megy majd magától.

Ez Ferenc Attila legendája.