Egy város mindig váratlanul mutatja meg az igazi arcát – gondolta az utazó, akinek egy idő óta olyannak tűnt a milánói reptér, mint a Bogdáni úti buszvégállomás: ismerősnek és untnak, és aki a vonatok minden zökkenését ismerte Firenze és Trieszt között, máskor régi stoppolások emlékén rágódva járta Isztriát és Szlavóniát, és a földutakon olykor leült egy félórára figyelni az eget és hallgatni a fű növését. Már nem divat a stoppolás – gondolta, és eszébe jutott, amikor egyszer román bérgyilkosok vették fel Szolnok előtt.
Régi szép idők – morfondírozott. Körvonalazódott benne, hogy ha egy képben kellene megmutatnia a kilencvenes éveket, akkor az ez lenne: a pillanat, amikor a román bérgyilkosok fehér Daciája megáll az út szélén gyalogló diák mellett, miután vagy tíz magyar rendszámú autó elporzott, és közben kétoldalt aranylanak a búzamezők.
Az aranyló búzamezők azért túlzás – mondta magának. De hát aranylottak – válaszolta a saját kötekedésére. Ha egyszer aranylottak, akkor aranylottak, akkor nem lehet a képen helyette repce vagy sár vagy gyapotmező. És narancsültetvény sem – sóhajtotta.
Épp elkezdte kidolgozni az emlékkép részleteit, amikor zökkenve megálltak. Reggel volt, köd, félhomály. Gőze se volt, hogy hol vannak. Hajnali hatkor indult a vonat, és vagy egy órája csodálkozott, hogy elérte. Néha derékból kifordult és kihajolt az ülésből, hogy végignézzen a többi utason. Amikor látta, hogy veszekednek, visszadőlt.
Ezek szerint nem álmodom. Álmomban nem veszekszenek az emberek hülyeségeken – gondolta.
Egyre többen szálltak fel. Még mindig vagy három óra volt Prágáig, a következő pillanatban mégis arra ébredt, hogy Prágában van.
– Nincs idő. Az idő absztrakció – mondta a meglepett kalauznak, aki segített leemelni a csomagját, és udvariasan bólintott. Egyetlen szót sem beszélt magyarul, de vagy harminc éve szolgált. Az utazónak eszébe jutott a bolgár kalauz, akivel K. D., régi barátja szokott beszélgetni, ha teheti. „Az idegeneket az jellemzi, hogy mindig annak az országnak a nyelvén igyekeznek beszélni, amelyben utaznak. (...) Viszont az odavalók, a bennszülöttek csak bólintanak, jelekkel értetik meg magukat. Harapófogóval kell belőlük kihúzni a szót. Akkor is a használattól kifényesedett, kopott szókat vetnek oda, álmosan” – mondta magában, miközben lemászott a vonat lépcsőin, éppúgy, mint aki hajnali négykor kelt, de kettőkor feküdt.
– Dobré ráno – vetette oda a kávézó pincérnőjének rögtön, ahogy kilépett. Épp ennyit tudott csehül. Az alig pillantott rá, és elé tolt egy gyomorkeserűt. Az utazó utálta a tömény italokat. Mégsem kockáztathatta meg, hogy lebukjon. Becsukta a szemét, mint gyerekkorában, amikor hagymahéjteával itatták, ha köhögött. Ez rosszabb volt. Sokkal rosszabb. Mintha végignyalt volna négy köbméter fenyődeszkát az IKEA-ban.
Prága olyan volt, mint bármilyen más város. Ugyanazok az üzletek ugyanazt írták ki a kirakatukra, igaz, egy másik nyelven. Ugyanaz a gyorsétterem ugyanolyan szaggal szaglott, ugyanaz a nő ugyanabban a kabátban ugyanazt az okostelefont simogatta a metrón. Az utazó igen jól ismerte a Károly hidat, a várat, és az Aranyművesek utcájában is eleget járt gyerekkorában; voltak napok, amikor reggeltől estig ott bujkált a házacskák közt egy cseh regényíróval, akinek a nevét azóta elfeledte.
Kószált mindenfelé. Néha felfigyelt egy-egy arcra. Lassúság – mondogatta magának. Este a szállodai szobája ablakából nézte az utcát, hátha meglát valamit, amit csak itt láthat. De Prága makacsul hallgatott.
Reggel fél kilenc körül gondolkodás nélkül nyitott be az első kocsmába, ami szembejött. A bent ülők rá se hederítettek.
– Egy kávét szeretnék – mondta, összekeresgélve a horvát, orosz és lengyel szavakat. A szlávok értik egymást, ha kell.
A kocsmában néma csönd lett. Az utazó felnézett. Egy pillanatra azt hitte, rosszul használta a tárgyragot. Aztán megértette. Az asztaloknál mindenki előtt sör és gyomorkeserű állt. Ivott a munkás és a háziasszony, a hivatalnok és diák, a diáklány és a pénztárosnő. Reggel. Fél kilenckor. Igaz, szombat volt.
A pultos kíméletesen tette elé a kávét. Úgy, ahogy az idegenek elé illik.
– Megvagy, lelkem – mondta az utazó városnak, aztán azon a keveréknyelven, amit Prágától Szófiáig használt, odasúgta a pultosnőnek:
– Unatkozom. Eladó mosómedve van?