Hordó ilyentájt elmaradt mellőlük; amint öt fok alá süllyedt a hőmérséklet, bevackolta magát az egyszobájába, amelyet fekete függönyökkel sötétített el, csak a konyhába engedte be a napot, és néha, ha nyiszogott, a kutyát.
– Csinálj fényt – követelték nagyon ritkán, ha nála gyűltek össze abban a pesti külvárosban, amely Lókötőnek olyan idegen volt, mint egy másik ország, hiszen a Duna másik oldalán másik ország kezdődik, amely évről évre messzebb kerül, mintha csak szélesedne és szélesedne az a folyó, tengeröböllé, aztán óceánná, amely két kontinenst választ el, két, egyre messzebb kerülő kontinenst, és Lókötő olykor megállt valamelyik híd közepén, hogy közelebb húzza a szívében Pestet és Budát, Pécset és Debrecent, Szegedet és Szombathelyt, Nagyváradot és Pozsonyt, Kolozsvárt és Zalaegerszeget, Szabadkát és Balatonarácsot, aztán nézte, nézte a lába alatt a folyót, és sóhajtott.
– Egybe, külön, egybe, külön – mondogatta, mintha ki akarná varázsolni a Dunát a medréből, volt, nincs, összetapasztani, ami örökre szétesett és örökre összenőtt, aztán tovább haladt, és intett a sirályoknak. Szerette a madarakat. A sirályokat a leginkább.
– Nincs még ideje – vigyorgott Hordó olyankor, amikor kérték, húzza el a függönyt, és dobott a tűzre, így jobb híján azt nézték, hogyan hajlik ide-oda a láng a kályhában, amikor rátesz még egy adag fát. Meleg volt és csönd és sötét.
– Jössz reggel? – kérdezte végül Lókötő, míg belebámult a lángba, amely épp kakasként nyújtotta a nyakát az égnek, aztán összetekeredő róka lett, majd egyszerűen csak tűz.
– Hová? – ásított bele Hordó a sötétbe.
– Akárhová – válaszolta Zsiráf, és a cigarettája parazsával kis köröket írt a semmibe –, valahová, ahol kék van, szürke, türkiz, lila és fehér.
Kizárólag képekben és színekben gondolkozott. Az embereket is színekkel jelölte, valami bonyolult rendszer szerint és a városban is a házak színe és formája alapján tájékozódott. Egyszer épp a Kelenföldi lakótelepen haladtak át, amikor Hordó megkérdezte tőle, itt mit csinál.
– Nincs szemed? Mindegyik más – válaszolta, és hosszas magyarázatba fogott a betonblokkok geometriájáról, közben sorozatot lőve Hordóra szürkékből.
– Acélszürke, hamuszürke, zöldesszürke, ezüstszürke, kékesszürke, sötétszürke, barnásszürke, meleg és hideg szürke, vizes szürke, piszkos szürke, betonszürke – látod, az csak az egyik –, szürkéskék, szürkészöld, esőszürke, penészszürke, Duna-szürke – hadarta, és Hordó ránézett, fél szemmel.
– Mind az ötvenet felsorolod? – kérdezte, és Zsiráf elhallgatott.
– Neked? Minek. Kettőt se tudsz megkülönböztetni – válaszolta egy kicsit hirtelen.
Másnap tíz körül indultak el, Hordó nélkül, aki még egymásra is húzta a fekete függöny szárnyait, aztán dobott a tűzre, és beintette a kutyát. Égette az olvasólámpát a délelőttben, és valami könyvre hajolt, amelyben bámulta a lótuszban születettet.
– Párizsi kék – mutatta Lókötő a város másik felén a levegőt a vágányok mellett, ott, ahol a HÉV szalad.
– Akvamarin inkább – válaszolt Zsiráf, aztán abban maradtak, hogy adventi kék, a felületén füsttel.
– Viola – suttogta a folyóparton egyikük, és nézték az öreg fa mögött az eget, amelyen a lilák a szürkékkel és a sárgákkal oldották egymást, míg a folyó hol zöldnek tűnő, hol antracitszürke csíkként nyúlt el a túlpart ezer barnája előtt, hogy amikor egy pillanatra kibukkan a nap, minden szín felragyogjon az éles, téli fényben.
Aztán elbújt megint, és ők továbbindultak, rugdalva maguk előtt a zörgős-rozsdás avart.
Fel-felpislantva olykor látták, ahogy a fátyol mögött erőlködik, halványan, mint az utolsó szem parázs a kályhában.
Négy óra körül járt, amikor visszaértek valahonnan Pomázról. Nem is vették észre, hogy odáig csángáltak el a folyótól az erdőn és a réten át, míg lesték a telet.
– Most – mondta Lókötő, amikor az utolsó fénycsík is eltűnt a folyó felett.