Vélemény és vita
Feltámadás után
Vasárnap déltájban a szokatlanul népes utcákon, a Városliget mellett, a Dózsa György út és a Dembinszky utca sarkán három ember jön velem szemben, sietve: egy idősebb úr és két fiatalabb nő
Az egyik hölgy kezében lobogtatja a szavazásról tájékoztató értesítéseket, a másik már kezében tartja a személyit meg a lakcímkártyát. Jól megnézem az arcukat: kimondottan komoly ünnepélyesség sugárzik róla. A Hermina úton, az iskola előtt csoportosulás, sűrűn ki-bejárnak a kapun. Középkorú, bajuszos férfi hangosan mesél a többieknek: „márpedig nem idegesítem magam ma, éppen a választás napján…”
Ragyog a nap Magyarország fölött.
Az isteni irgalmasság vasárnapja van, amit Jézus Krisztusnak a legújabb korban alighanem legnagyobb földi helytartója, egy Karol Wojtyla nevű lengyel ember hirdetett meg, II. János Pál pápaként. A húsvét utáni első vasárnap ez. A fel- támadás utáni első vasárnap. „Mert az irgalom ebben az órában nyílt meg teljesen a lelkek számára.”
Alig-alig van mit hozzátenni.
Váratlanul eszembe jut ifjúkorom egyik legnagyobb olvasmányélménye, Déry Tibor Szerelem című nagy novellája, az a részlet, midőn a börtönből kiengedett férfi villamosra szállván, azt látja az ablakból, hogy az utcán egy férfi megsimogatja egy nő arcát. „Mivel B. érezte, hogy a szeme könnybe lábad, bement a villamos belsejébe…”
Igen: valami ilyesmiről van szó, magyarok.
Ezen a vasárnapon nagyjából az történt, amit testvérnépünkből származó Szentatyánk meghirdetett: az irgalom teljes mértékben megnyílt a magyar lelkeknek.
Megérdemeltük. És most annak kell következnie, ami nem következett 1991 júniusában, amikor Silov altábornagy, az utolsó szovjet katona keleti irányban elhagyta Magyarország területét. Jókai mondatai, 1849 májusát idézve, amikor visszavettük ős Budavárát az ellenségtől: „Budavár minden ormán az őrjöngő öröm diadalordítása kiáltott az égbe!” Azután Gárdonyi, 1552 októberéből, Eger vára alól, virradatkor: „mennyországi öröm szállta meg a várbelieket… Az emberek táncoltak. A süvegüket a földhöz csapkodták. A török lobogókat kitűzték. Az ágyúkat kilőtték. Márton pap a kezében levő keresztet égnek tartva, az öröm őrjöngő hangján üvöltötte: Te Deum laudamus!”
Te Deum laudamus. Téged, Isten, dicsérünk.
Ragyog a nap Magyarország fölött.
„Kövessék az örömöt a munka hétköznapjai” – mondotta Magyarország kormányzója 1940. szeptember 15-én Kolozsvárott. Nemigen mondható más 2018 ragyogó áprilisában sem. Hátradőlni, ne áltassuk magunkat, legföljebb ha egy napra lehet. Vagy még addig sem. Ellenségeink leleményesek és kitartók, mint a Borgiák. Alighanem már készen van a folytatás forgatókönyve – ha nem ellenzéknek becézett szánalmas bérencekkel, hát másképp. (Az úgynevezett ellenzék színvonalát e választáson ragyogóan érzékeltette a szemkilövető elmebetegnek a szavazóhelyiségek előtt kígyózó kígyókról szóló, egészen bravúros gyöngyszeme.)
Soli Deo gloria – egyedül Istené a dicsőség, mondotta a miniszterelnök, gyönyörűen rímelve Wojtyla vasárnapjára. Az isteni irgalmasság vasárnapjára. Erre a históriai vasárnapra, midőn az Úr irgalma megnyílt a magyarországi lelkek, a magyar élet, megnyílt szép Magyarország, a mi édes hazánk számára. Mi meg nézzük, csak nézzük, hogyan virrad a Kárpátok fölött, megsimogatjuk egymás arcát és állunk, állunk, talpig tavaszban.