Felsőoktatás és ruhatár

Amióta elterjedtek a kereskedelmi villámdoktorképzők, azóta tömérdek félresikerült értelmiségi tanít a sajátos fölsőoktatási intézményekben, és két kézzel szórja tudatlanságát. Némelyik négy-öt iskolában egyszerre. Egy bukott film, pár amcsi forrásból merített idézetekből összeollózott tanulmány vagy rossz regény után az őrangyala se menti meg a törekvő embert attól, hogy docens legyen valamelyik kultúraelmélet, vizuális kultúra vagy kommunikáció tanszéken, netán a művészképzésben. Csoda-e, hogy seregnyi fiatal került ki az „életbe” a különféle, angolos fílingű büfé-ruhatár szakokról – fölfújva dölyfös tudatlansággal, a szókratészi „semmit tudás” alázata nélkül. Csoda-e, hogy a fölsőfokú végzettség leértékelődött a munkaerőáruk meg az emberierőforrás-piacon? Talán föltűnt némelyeknek, hogy a „médiamasterek” műveltsége meg sem közelíti a száz év előtti tanítókét, falusi jegyzőkét, műbútorasztalosokét. A fényképészekről ne is beszéljünk.

A gazdaságkor egyik nagy trükkje a valóság leváltása. Leginkább a tudásé meg a becsületé. A kettő persze egy, de most ne menjünk mélyebbre. A médiaiparban évszázados tapasztalat, hogy nem az érdekli a tömeget, ami van, mert az gyakorta nehéz és keserves, hanem az, ami nincs, mert az rózsaszín és pénzt hoz a konyhára. Tehát nem az igazságot kell megírni, hanem a hóhér nászát. A hírhedt emberek szeretőit, a tolvajok lopásait, a rosszak és a lényegtelenek kalandjait a semmivel. Hordahírt és csordaszórakozást, hogy a csőcselék szellemi nyomora fönnmaradjon.

Joszif Visszarionovics Sztálin rajongva tisztelt mestere, a 20. század csúcsbábjátékosa, Adolf Hitler világosan megírta a Mein Kampfban, hogy „a propagandát mindig a legalacsonyabb néposztályhoz kell igazítani”. Az értelmileg és erkölcsileg legmélyebben állókhoz, a legműveletlenebbekhez. Azért, mert ők a legbefolyásolhatóbbak, hiszen nemhogy tudás, még ismeret sem korlátozza hiszékenységüket, továbbá ők vannak a legtöbben, tehát általuk lehet „népi többséghez” jutni. Korunk rejtőzködő irányítói tehát azon mesterkednek, hogy miközben sokáig tartják az ifjúságot az iskolákban – ez rangos elfoglaltságot jelent, ugyanakkor hűti a korosztály természettől heves vérét, mert megóvja a váratlan szellemi izgalmaktól. Ezért találták ki a büfé-ruhatár elméleteket, és zömüket be is vezették a felsőoktatásba. Mi ezeknek a lényege? A valóság leváltása.

Más szóval: alkotás helyett elméletgyártás folyik. Hogy tisztán lássunk: a képzőművésznek nem kell többé megtanulni rajzolni, mintázni, festeni, sőt már fényképezni se, elég, ha a pillanatnyilag divatos elméletnek megfelelően csoportosít holmikat.

Az író szavakat hány össze, a muzsikus fenőköveket csikorgat. Az esztéta nem művet néz, hanem elméletet magol. Pár éve bejárta a világsajtót a bari takarítónő esete, aki az este ünnepelt ételmaradék-kompozíciót reggel kisöpörte a szemétbe. A „művész” tízezer euró kártérítést követelt.
Ha öt euróból rághat másikat, akkor tízezerből mennyire futja?

A műveletlen ember rajong azért, amit nem ért. Megtapsolja a király új ruháját, és odavan a varázsigékért. Nem sajnálja értük a tandíjat. Különösen, ha angolosan ejtik, szóval egy kicsit nyersen. Minél sületlenebb, annál értékesebb. Menőnek számít manapság a projekt, a prádzsekt. Ejtése mutatja, hogy jelentésből is alaposan föltarisznyázott. A magyar ember nem látja benne a helyi szavakban megszokott képet, ezért lehet út, méhkas, diós kifli, gyár, aludttej, tanterv, örömtanya, egyszóval bármi.
Bármi, azaz semmi.

A büfé-ruhatár szakos docens és tanuló évekig elkérődzik azon, hogy mikor, mit értett rajta Chomsky professzor. És ha valaki vitatni meri a tudatlansághoz való jogukat, akkor tüntetni kezdenek, és utcára vonulnak. Ideológusaik már pusmorognak, hogy negyvennyolc vagy ötvenhat örököseinek nyilvánítsák-e magukat, de előbb utánanéznek a projektnek a Csillagkapuban meg a Trónok harcában. Mert idézni csak pontosan, szépen, ahogy a Supermann száll az égen…