Vélemény és vita
Félrevert harangok
Egyenesen minivilágvégét kiáltanak, de legalábbis egy emberöltőre kiterjedő reménytelen szegénységet a csökkenő növekedési ütem miatt.
A harangokat a régi Magyarországon akkor volt szokás – egyéb hatékony kommunikációs eszközök hiányában – félreverni, ha olyan katasztrófa közeledtét kellett gyorsan a nép tudtára adni, mint egy tűzeset, jégverés, esetleg idegen katonaság (mint a portyázó törökök) váratlan megjelenése. A harangok félreverése azt jelenti, hogy a kezelő ahelyett, hogy a harangkötelet szépen és mélyen meghúzná, majd elengedné, hogy a harang mindkét oldalán ütemesen megkonduljon, csak röviden és ütemesen rángatja azt.
A harangütések így gyorsabb egymásutánban következnek, és valóban veszélyre figyelmeztető módon zengnek. Tisztában vagyok azzal, hogy a mai fősodorbeliektől mi sem áll távolabb, mint a harangok játéka, legszívesebben sokan közülük azokat talán a toronnyal vagy inkább a templomokkal együtt eltüntetnék, mégis vállalom az összehasonlítást azokkal a végveszélyt sejtető elemzésekkel, amelyek a világgazdaság egyre laposabbra sikeredő növekedési üteme miatt megjelentek manapság a nemzetközi és újabban a hazai sajtóban is. Egyenesen minivilágvégét kiáltanak, de legalábbis egy emberöltőre kiterjedő reménytelen szegénységet a csökkenő növekedési ütem miatt. (A világ legnagyobb részén a nyomor eddig sem volt és ma sem újdonság, sőt, az aranyidőkben tovább nőtt.) Növekedési szempontból már semmi sem a régi. Az 1961 és 1973 közötti, hatszázalékos GDP-növekedés átlagos üteme a 2009-ig terjedő időszakban négy százalék körülire mérséklődött, 2009 után pedig nem tud magára találni. Tavaly 3,1 százalék volt.
Különösen szembetűnő a fejlett országcsoport, de azon is belül az eurózóna stagnálásközeli állapota (2016-ra 1,5 százalékot várnak). Már Kína sem a régi, a 2011-es tíz százalék 2013-ra 7,7 százalékra apadt, és azóta is csökken. Amikor a fősodorbeli elemzők gyatra növekedési ütemről beszélnek, természetesen a világgazdaság által megtermelt összesített GDP-re gondolnak, ugyanis az nem akar gyorsabban növekedni. Nekik ez a mérföldkő az egyik legfontosabb szempont. Talán még a GDP-nél is jobban szeretik a világkereskedelem dinamikus növekedését.
Az évtizedes klisék úgy szólnak, hogy a nemzetközi kereskedelem növekedése az abban részt vevők mindegyikének kedvező, hiszen mindenki csak versenyképes produktumaival tud megjelenni, tehát a kereskedelmi volumennövekedése eleve jelzi a fejlődést. Való igaz, hogy a nemzetközi kereskedelembe jutó termékek volumene és a GDP-hez viszonyított százalékos aránya az elmúlt negyven évben nagyon megnőtt. A gyorsulás legnagyobb üteme 1973 után zajlott le. Ez volt a dollár korábbi kötöttségeitől való teljes megszabadulásának éve is, ekkor szűnt meg a formális átváltási kapcsolat az arannyal, és ekkor szabadították fel az árfolyamot. (A 20. század eleje és 1950 között a növekmény négyszeres volt.) A kereskedelem növekedési tempója messze maga mögé utasította a termelés növekedési ütemét.
Az úgynevezett elaszticitási szám – ami azt jelenti, hogy egy egység GDP-növekedés mennyi nemzetközi kereskedelmi növekedést vonzott – a maga 2,12-es értékével éppen a washingtoni konszenzus aranyéveiben, 1990 és 1995 között ért a csúcsra, azóta azonban csökken (Forrás: World trade report 2013). Felettébb figyelemreméltó azonban, hogy a sajnálkozás közepette az elemzések megfeledkeznek az okok feltárásáról, amelyek az általuk kilátásba helyezett „katasztrófát” előidézték. Elfelejtették megemlíteni, hogy ez a ragyogó kereskedelmi bővülés nem hozott mindenkinek gazdagságot, sőt, sok esetben éppen szegénységet, egyes országcsoportok további lemaradását, hatalmas méretű vagyon- és jövedelemkoncentrációt eredményezett.
Mindjárt az emblematikus és kulcsjelentőségű, 1973-ban történt első, majd röviddel később bekövetkezett 1979-es második olajárrobbanás után országok egész sora volt kénytelen a korábbi árak többszörösét fizetni, azaz előnytelenül kereskedni partnereivel, hiszen az ő exportárai szinte egyáltalán nem emelkedtek, de az importköltségek ezzel szemben hirtelen az egekbe szöktek. Pedig erre is van jól bevett fősodorbeli fogalom, a kereskedelmi cserearány (Terms of trade), ami országok egész sorában nagyot romlott, és okozott fizetési gondokat. Volt azonban, ahol csődöt is.
A fejlődő országok csoportja egyesített fizetési mérlegdeficitje például az 1973-as 8,7 milliárd dollárról 1975-re 51,3 milliárdra ugrott (forrás: Söderstörns högskola/economic department). Mit tehettek mindazok, akik ily módon pórul jártak a nemzetközi kereskedelemben? Hiteleket vettek fel – egyre növekvő költségekkel.
A finanszírozásban legnagyobb volument képviselő dollár kamata a már 1978-ban is magas kilenc és fél százalékról egy év alatt tizenhat és fél százalékra ugrott. Ráadásul az árfolyamszivattyú is azonnal munkába lépett, a dollár árfolyama ide-oda mozgott a hitelezők portfólióigényeit kiszolgálva.
Hamar felejthető volt nálunk is a dajkamese, hogy az olajárak emelkedése Hegyeshalomnál megáll. Szükséges emlékeztetni, hogy az első százmillió dolláros nemzetközi hitel felvételére már 1974-ben sor került, és 1979-től beindult a megszorítási gépezet is, ami egészen a 2010-es választásokig volt kis megszakítással folyamatosan üzemben.
Végképpen szófukar a nemzetközi kereskedelemért aggódó elemzői kar abban a kérdésben, hogy a növekvő GDP-ből és azt a növekedési ütemében is meghaladó kereskedelemből keletkező jövedelmek miként gazdagítják a kereskedő államokat és polgárait. A GDP-ből és főként a kereskedelemből és a kapcsolódó pénzügyi műveletekből keletkező jövedelmek jelentős hányada ugyanis rendre eltűnik a nemzeti hatóságok szeme elől – és természetesen az adó elől is! –, és úgynevezett offshore-központokban köt ki. A Boston Consulting Group – a fősodorbeli tantételek felforgatójának éppenséggel nem minősíthető – elemzői az általuk vizsgált kilenc offshore-paradicsomban fellelni vélnek tízezermilliárd dollárt (Panama, Bahamák és sok egyéb hely említése nélkül). A Tax Justic Network a végszámlát negyven-ötvenezer milliárd dollárra teszi, ami hozzávetőleg kétszerese az Egyesült Államok és az Európai Unió teljes egyesített éves GDP-jének. A következő években a szakértők az offshore-állományok éves növekedési ütemét a lapos növekedés ellenére mégis 3,4-8,1 százalék közöttire, tehát a várható GDP-nél és a kereskedelmi gyarapodásnál sokkal nagyobb üteműre teszik. (S történik mindez a nagy politikusi fogadkozások ellenére, amelyek szerint fellépnek az offshorozás ellen.) A fenti számok és trendek a főáramlati elemzői meglátásoktól merőben eltérő gondolatokat szülnek. Egyáltalán nem arról lehet feltétlenül szó, hogy a növekedési ütem fősodorbeli értelmezésű csökkenése és a nemzetközi kereskedelem még ennél is gyorsabb ütemcsökkenése feltétlenül és visszavonhatatlanul a jólét csökkenésével jár.
Lehet ez a kárvallottak egyfajta menekülése is a számukra előnytelen kereskedés és az ezzel kapcsolatos még előnytelenebb eladósodás elől. Ezt a lehetőséget látszik alátámasztani a tény, hogy tavalyról az idei évre a növekedési ütem a teljes világgazdaságban 0,1 százalékkal emelkedik, míg a fejlettek csoportjában stagnál, az eurózónában pedig tovább hanyatlik, 0,1 százalékkal.
A fősodorba nem illő országok fokozatosan egymásra találnak, egymással kereskednek. A növekedési pánikhangulatban születhetett meg az ötlet az Európai Unió és az Egyesült Államok szabadkereskedelminek titulált megállapodásáról és annak kisöccséről, az uniós-kanadai megállapodásról, amelynek aláírását a napokban várták, várják. A sűrű fősodorbeli hivatkozások itt is a várható többlet-GDP-emelkedésről és a kereskedelem bővüléséről, valamint az azokból adódó pozitívumokról szólnak.
Az sem véletlen, hogy a tervezet árnyoldalaira inkább több civilszervezet és néhány nem beavatott „szakértő” mutatott rá kissé megkésve. Ilyen az élelmiszer-higiénia kiiktatása a szabályokból, a további erős média-környezetszennyezés esélye és főként a tény, hogy a tervezet az államok és a cégek közötti jogvitákból az állami szuverenitás elválaszthatatlan részét képező jogrendet kiiktatná, és azt kalmárszellemű ötletekkel, illetve „nemzetközi és választott” jogi fórumokkal helyettesítené, ahol az államoknak az államméretű cégekkel szemben nincs esélyük. Arról mély a hallgatás, hogy ezek a vélt előnyök vajon hol, netán a nemzetközi nagycégeknél csapódnak-e le, és tűnnének el, mint eddig is, offshore-birodalmakban.
A harangok izgatott félreverése egyelőre ugyan valóban nem indokolt, de az örömtüzek gyújtása sem időszerű még.
A harangütések így gyorsabb egymásutánban következnek, és valóban veszélyre figyelmeztető módon zengnek. Tisztában vagyok azzal, hogy a mai fősodorbeliektől mi sem áll távolabb, mint a harangok játéka, legszívesebben sokan közülük azokat talán a toronnyal vagy inkább a templomokkal együtt eltüntetnék, mégis vállalom az összehasonlítást azokkal a végveszélyt sejtető elemzésekkel, amelyek a világgazdaság egyre laposabbra sikeredő növekedési üteme miatt megjelentek manapság a nemzetközi és újabban a hazai sajtóban is. Egyenesen minivilágvégét kiáltanak, de legalábbis egy emberöltőre kiterjedő reménytelen szegénységet a csökkenő növekedési ütem miatt. (A világ legnagyobb részén a nyomor eddig sem volt és ma sem újdonság, sőt, az aranyidőkben tovább nőtt.) Növekedési szempontból már semmi sem a régi. Az 1961 és 1973 közötti, hatszázalékos GDP-növekedés átlagos üteme a 2009-ig terjedő időszakban négy százalék körülire mérséklődött, 2009 után pedig nem tud magára találni. Tavaly 3,1 százalék volt.
Különösen szembetűnő a fejlett országcsoport, de azon is belül az eurózóna stagnálásközeli állapota (2016-ra 1,5 százalékot várnak). Már Kína sem a régi, a 2011-es tíz százalék 2013-ra 7,7 százalékra apadt, és azóta is csökken. Amikor a fősodorbeli elemzők gyatra növekedési ütemről beszélnek, természetesen a világgazdaság által megtermelt összesített GDP-re gondolnak, ugyanis az nem akar gyorsabban növekedni. Nekik ez a mérföldkő az egyik legfontosabb szempont. Talán még a GDP-nél is jobban szeretik a világkereskedelem dinamikus növekedését.
Az évtizedes klisék úgy szólnak, hogy a nemzetközi kereskedelem növekedése az abban részt vevők mindegyikének kedvező, hiszen mindenki csak versenyképes produktumaival tud megjelenni, tehát a kereskedelmi volumennövekedése eleve jelzi a fejlődést. Való igaz, hogy a nemzetközi kereskedelembe jutó termékek volumene és a GDP-hez viszonyított százalékos aránya az elmúlt negyven évben nagyon megnőtt. A gyorsulás legnagyobb üteme 1973 után zajlott le. Ez volt a dollár korábbi kötöttségeitől való teljes megszabadulásának éve is, ekkor szűnt meg a formális átváltási kapcsolat az arannyal, és ekkor szabadították fel az árfolyamot. (A 20. század eleje és 1950 között a növekmény négyszeres volt.) A kereskedelem növekedési tempója messze maga mögé utasította a termelés növekedési ütemét.
Az úgynevezett elaszticitási szám – ami azt jelenti, hogy egy egység GDP-növekedés mennyi nemzetközi kereskedelmi növekedést vonzott – a maga 2,12-es értékével éppen a washingtoni konszenzus aranyéveiben, 1990 és 1995 között ért a csúcsra, azóta azonban csökken (Forrás: World trade report 2013). Felettébb figyelemreméltó azonban, hogy a sajnálkozás közepette az elemzések megfeledkeznek az okok feltárásáról, amelyek az általuk kilátásba helyezett „katasztrófát” előidézték. Elfelejtették megemlíteni, hogy ez a ragyogó kereskedelmi bővülés nem hozott mindenkinek gazdagságot, sőt, sok esetben éppen szegénységet, egyes országcsoportok további lemaradását, hatalmas méretű vagyon- és jövedelemkoncentrációt eredményezett.
Mindjárt az emblematikus és kulcsjelentőségű, 1973-ban történt első, majd röviddel később bekövetkezett 1979-es második olajárrobbanás után országok egész sora volt kénytelen a korábbi árak többszörösét fizetni, azaz előnytelenül kereskedni partnereivel, hiszen az ő exportárai szinte egyáltalán nem emelkedtek, de az importköltségek ezzel szemben hirtelen az egekbe szöktek. Pedig erre is van jól bevett fősodorbeli fogalom, a kereskedelmi cserearány (Terms of trade), ami országok egész sorában nagyot romlott, és okozott fizetési gondokat. Volt azonban, ahol csődöt is.
A fejlődő országok csoportja egyesített fizetési mérlegdeficitje például az 1973-as 8,7 milliárd dollárról 1975-re 51,3 milliárdra ugrott (forrás: Söderstörns högskola/economic department). Mit tehettek mindazok, akik ily módon pórul jártak a nemzetközi kereskedelemben? Hiteleket vettek fel – egyre növekvő költségekkel.
A finanszírozásban legnagyobb volument képviselő dollár kamata a már 1978-ban is magas kilenc és fél százalékról egy év alatt tizenhat és fél százalékra ugrott. Ráadásul az árfolyamszivattyú is azonnal munkába lépett, a dollár árfolyama ide-oda mozgott a hitelezők portfólióigényeit kiszolgálva.
Hamar felejthető volt nálunk is a dajkamese, hogy az olajárak emelkedése Hegyeshalomnál megáll. Szükséges emlékeztetni, hogy az első százmillió dolláros nemzetközi hitel felvételére már 1974-ben sor került, és 1979-től beindult a megszorítási gépezet is, ami egészen a 2010-es választásokig volt kis megszakítással folyamatosan üzemben.
Végképpen szófukar a nemzetközi kereskedelemért aggódó elemzői kar abban a kérdésben, hogy a növekvő GDP-ből és azt a növekedési ütemében is meghaladó kereskedelemből keletkező jövedelmek miként gazdagítják a kereskedő államokat és polgárait. A GDP-ből és főként a kereskedelemből és a kapcsolódó pénzügyi műveletekből keletkező jövedelmek jelentős hányada ugyanis rendre eltűnik a nemzeti hatóságok szeme elől – és természetesen az adó elől is! –, és úgynevezett offshore-központokban köt ki. A Boston Consulting Group – a fősodorbeli tantételek felforgatójának éppenséggel nem minősíthető – elemzői az általuk vizsgált kilenc offshore-paradicsomban fellelni vélnek tízezermilliárd dollárt (Panama, Bahamák és sok egyéb hely említése nélkül). A Tax Justic Network a végszámlát negyven-ötvenezer milliárd dollárra teszi, ami hozzávetőleg kétszerese az Egyesült Államok és az Európai Unió teljes egyesített éves GDP-jének. A következő években a szakértők az offshore-állományok éves növekedési ütemét a lapos növekedés ellenére mégis 3,4-8,1 százalék közöttire, tehát a várható GDP-nél és a kereskedelmi gyarapodásnál sokkal nagyobb üteműre teszik. (S történik mindez a nagy politikusi fogadkozások ellenére, amelyek szerint fellépnek az offshorozás ellen.) A fenti számok és trendek a főáramlati elemzői meglátásoktól merőben eltérő gondolatokat szülnek. Egyáltalán nem arról lehet feltétlenül szó, hogy a növekedési ütem fősodorbeli értelmezésű csökkenése és a nemzetközi kereskedelem még ennél is gyorsabb ütemcsökkenése feltétlenül és visszavonhatatlanul a jólét csökkenésével jár.
Lehet ez a kárvallottak egyfajta menekülése is a számukra előnytelen kereskedés és az ezzel kapcsolatos még előnytelenebb eladósodás elől. Ezt a lehetőséget látszik alátámasztani a tény, hogy tavalyról az idei évre a növekedési ütem a teljes világgazdaságban 0,1 százalékkal emelkedik, míg a fejlettek csoportjában stagnál, az eurózónában pedig tovább hanyatlik, 0,1 százalékkal.
A fősodorba nem illő országok fokozatosan egymásra találnak, egymással kereskednek. A növekedési pánikhangulatban születhetett meg az ötlet az Európai Unió és az Egyesült Államok szabadkereskedelminek titulált megállapodásáról és annak kisöccséről, az uniós-kanadai megállapodásról, amelynek aláírását a napokban várták, várják. A sűrű fősodorbeli hivatkozások itt is a várható többlet-GDP-emelkedésről és a kereskedelem bővüléséről, valamint az azokból adódó pozitívumokról szólnak.
Az sem véletlen, hogy a tervezet árnyoldalaira inkább több civilszervezet és néhány nem beavatott „szakértő” mutatott rá kissé megkésve. Ilyen az élelmiszer-higiénia kiiktatása a szabályokból, a további erős média-környezetszennyezés esélye és főként a tény, hogy a tervezet az államok és a cégek közötti jogvitákból az állami szuverenitás elválaszthatatlan részét képező jogrendet kiiktatná, és azt kalmárszellemű ötletekkel, illetve „nemzetközi és választott” jogi fórumokkal helyettesítené, ahol az államoknak az államméretű cégekkel szemben nincs esélyük. Arról mély a hallgatás, hogy ezek a vélt előnyök vajon hol, netán a nemzetközi nagycégeknél csapódnak-e le, és tűnnének el, mint eddig is, offshore-birodalmakban.
A harangok izgatott félreverése egyelőre ugyan valóban nem indokolt, de az örömtüzek gyújtása sem időszerű még.