Felmérések

Egy kutatási intézet általa közzétett felméréséről értesülve óhatatlanul eszembe jut egy másik, réges-régi felmérés is, amely még 1967-ben készült. És amelyről a magyar népi tábor egyik legragyogóbb esszéistája, a hála Istennek lassan felfedezni kezdett, nagyszerű Gombos Gyula tudósított máig ható érvénnyel Münchenben megjelent, Húsz év után című, ma már klasszikusnak számító kötetében.

1967-ben az Élet és Irodalom hasábjain gyorsan híres-hírhedtté vált a felmérés eredménye, amelyet Faragó Vilmos, a lap akkori főszerkesztő-helyettese készített. Gombos így számol be az esetről: „(…) kíváncsi volt a mai 17-18 évesek gondolkodására. Öt gimnáziumi osztály 125 diákját kérdezte ki, kérdőívek útján, melyekre a diákok írásban, de nevük feltüntetése nélkül válaszolhattak. Válaszoltak is, ám Faragó tetszését egyáltalán nem nyerték meg (…) Mert kiderült: a megkérdezettek zömében még mindig él a természetes nemzeti önérzet, meglehetősen tisztában vannak az ország helyzetével, s csodálatot és vonzalmat a nyugati nemzetek iránt éreznek (…) a 17-18 évesek szemléletéből hiányzik az osztályszempont; az ország társadalmi berendezkedésére nem büszkék; nem hiszik, hogy az ország függetlenségét az imperialista hatalmak fenyegetnék; (…) nem szívesen házasodnának össze cigánnyal, négerrel vagy általában színesbőrűvel; túlságosan tudják, hogy kicsi, kiszolgáltatott ország vagyunk, ezért nem szeretik a nagyhatalmakat (…) De ami a Párt írástudóját a legjobban felháborította: a diákok 83 százaléka határozottan büszke magyarságára (…) Faragó nem átallja leírni: rokonszenvet csak azok érdemelnek, akik nem büszkék magyarságukra.” Mert ez szerinte „magában hordozza az elkülönülés, a magyar specifikumok abszolutizálása és a más nemzetek iránti ellenszenv veszélyét”, s mert mindez „útjában áll a szocialista hazafiságnak”.

Gombos Gyula hozzáfűzi: „Pedig milyen ártatlan dolgokra büszkék e büszkeség bűnébe eső fiatalok! (…) Petőfire büszkék, Kodályra büszkék, általában íróinkra és tudósainkra. Na meg főként: futballistáinkra (…) Lehet ennél ártalmatlanabb nemzeti büszkeség, másokra nézve ártalmatlanabb? S van-e még ország e földtekén a huszadik század második felében, ahol az effajta nemzeti büszkeség is bűn? Bűn azonban nálunk, mert hiányzik belőle, amit a Párt oly reszketve szeretne már hallani: hogy az ifjúság a Pártra büszke, a szocializmus építésére, s a szovjet példának nevezett orosz parancsszóra. Ez fáj a Párt írástudójának.” Aki, teszi hozzá Gombos, „itt egy fokkal nyersebb és kihívóbb volt, mint maga a Párt szokott lenni e kérdésben” - hiszen felháborodottan így kommentálta a végeredményt: „a válaszolók logikusan jutnak el nemzetközi szolidaritásérzetük hiányának nyílt bevallásáig. Koravén eszménytelenség, sunyi pacifizmus, amely legszívesebben elbújna egy kicsi ország nemzetiszínűre festett kerítése mögé.”

A mostani, közel fél évszázaddal később készült felmérés szerint ugyan „az átlagos magyar fiatal némileg alultájékozott, de érdeklődik a történelem iránt”, továbbá szerintük a magyar történelmet legjobban jellemző pozitív kifejezés „ a hazaszeretet, a hazafiasság”. ( Ezt tartják a legfontosabb mozgatórugónak is.) Históriánk legnépszerűbb, legpozitívabb alakja – váltig -  Mátyás király (42 százalék), őt Szent István és Széchenyi követi. A legnépszerűtlenebbnek Rákosi Mátyás (18), Kádár János (12) és Gyurcsány Ferenc (12) bizonyult. Nincs túl sok hozzátennivaló, ha a két felmérés eredmé­nyeit összevetjük, röpke fél magyar évszázad összefüggéseinek tükrében. Talán egy jó tanács leginkább: fel kéne hagyni a hiábavaló erőlködéssel, jó hölgyek és urak, idehaza és odakünn. Nem megy ez a bicikli. De Faragó Vilmos legalább tudott írni.