Czakó Gábor

Vélemény és vita

Félig sapiens?

A ma élő emberek rendszertanilag a Homo sapiens, vagyis „értelmes ember” fajhoz tartoznak, ezen belül a mai ember – Homo sapiens sapiens – alfaj tagjai.

Hogy mit jelent a második sapiens? Az értelmesség megkettőzését? Vagy inkább felezését, sőt, megsemmisítését, miként arra tanú a magyarban megőrzött őskori számbölcselet? Mert bizony, ami kettős, például kétkulacsos, kétely, máslás, sőt, aki mai szóalkotással élve kétkapura játszik, az eredeti értékének árulója.

A Homo sapiens sapiens első, általam ismert példánya bizonyos V.-né volt, foglalkozására nézve népnevelő. Kicsi, cipőgombszemű asszonyság, szülőhelye pedig a Pártiskola. Igen egyszerű ruházatban járta a falut a negyvenes évek végén. Ahova betért, ott fogadni kellett – általában előre jelezte érkezését –, és a szomszédokat is át kellett hívni, mert V.-né nevelni jött az elmaradott falusiakat. Látogatásaira általában két-három hetenként került sor. Miután ki-ki elült valahogy a konyhánkban, V-né fölolvasást tartott egy füzetből, amit a fölnőttek brosúrának neveztek. Lassan olvasott, tagoltan, mondhatni szótagolva: talán azért, hogy mindenki értse, őt magát is beleértve.

A fölolvasás végén lehetett kérdezni tőle. Mi több, erre biztatta is a megjelenteket. Amikor elhangzott végre a kérdés, rendszerint Kétszer Nagyné szájából, ő visszakérdezett: Ennyi? Majd hallgatott valamennyit – Karácsony bácsi utólag megjegyezte: kereste a lemezt –, majd hosszú, folyamatos szóömlennyel válaszolt, amelyben a „szocalizmus” meg az „impelista” szó rengetegszer szerepelt. Ha szapora biztatásra Kétszer Nagyné másodszor is kérdezett, akkor V.-né az előzővel tökéletesen azonos dallamú választ adott. Harmadik kérdés nemigen következett. Ezért a szomszédság meg édesanyám dorgálást kapott. Gyermekésszel ennél többet nem jegyeztem meg a népnevelésből. Így maradtam népneveletlen. Két forrásból, édesanyámtól és Karácsony bácsitól tudtam meg, hogy V.-né bármilyen kérdésre ugyanazt a két-három lemezt indította el.

Lenyűgöző, hogy korunk súlyos kihívásaira manapság is szinte szóról szóra ugyanazt válaszolják bizonyos európai emberek, életkortól, nemtől, tanultságtól, társadalmi helyzettől, állampolgárságtól függetlenül, Berlinben, Budapesten, Brüsszelben, Bécsben. Neveket nem említek, nehogy kifelejtsek valakit, és megsértődjék V.-né valamely csúcsértelmiségi utóda.

Amióta Európa letért szellemi alapzatáról, a kereszténységről, azóta lépésről lépésre ideológiák mocsarába merült. Az ideológiák olyan eszmék, amelyek a puszta észből jönnek, tehát a lélektelen elméből. A szellemtelenből. Ahonnan az alulról jövő gondolatok… Általában veszettül csatáznak egymással, mint például a demokraták a konzervatívokkal, a kommunisták a fasisztákkal, a liberálisok az előbbiekkel, de közben igazából semmi sem különbözteti meg őket egymástól, mindössze a hatalom pillanatnyi birtoklása. Váltás után a szerepek cserélődnek, a hatalom eszeveszett akarása marad. Az üldözők egyenruhát váltanak, az üldözötteket szusszanásnyi levegővétel után visszaterelik a zárkájukba. Ha együtt kaparintják meg, édes mostohatesók lesznek. Persze marják egymást a konc miatt, a színfalak mögött, sőt kifelé kacsintgatnak a híveikre, befelé azonban rögtön összezárnak, ha lélekszagot éreznek. No, megesik, hogy a kormányrúd sem bírja tovább kezük nyirkos tapintását…

Láttuk a szakmai bemutatót 1945–48, 1994–98 és 2002–2010 között, és éreztük bőrünkön a következményeket. Talán akad, aki nem ismeri a klasszikus viccet: a háború után a cigányprímást kommunista igazoló bizottság elé rendelik. Kijön, és lógó orral jelenti társainak, hogy bevonták az engedélyüket. Miért? Mert a nyilasoknak játszottunk. Miért nem tagadtad le? Hogyan, amikor nekik bazseváltunk!

Persze, a közönség kedvéért ismét küzdenek, különösen akkor értenek egyet, amikor a haza veszélybe kerül. Mint például most, amikor özönlenek az Európába küldött akárkik, akiket menekültekként pátyolgatnak, holott ők is tudhatnák, ha ideológiájuk engedné, hogy kik az érkezők és miért törnek ránk. Tudják is, de éppen azt akarják, amit a benyomulók! Némi kivételtől eltekintve – friss, 2016. július 18-i magyar adat: kilencvenöt százalékban – a déli határunknál megjelenők semmilyen együttműködésre nem hajlandók a magyar hatóságokkal. Még a kilétüket sem árulják el. Pogánynak tekintenek bennünket, bennszülötteket, alsóbbrendű, lelketlen és hitetlen senkiknek, akik méltók a halálra és a pokolra. Igen érdekes vallást követnek, ami egyáltalán nem is emlékeztet Darkáví, Al-Halladzs, Rúmi, vagy akár a tündéri Naszreddin Hodzsa és más misztikus muzulmánok istenkereső hitére. Úgy vélik, hogy parancsnokaik, akik a nem muszlimok válogatás nélküli mészárlására küldik őket, haláluk után a lelküket nyomban postázzák Allahnak, aki engedelmes ügyintézőként beosztja őket a Paradicsomban, a legszebb hurik ölébe.

Nem gondolom, hogy csak ez volna az iszlám, és azt sem, hogy az ilyesmi Korán szerinti magatartás.

A benyomulók pártfogói, a liberál-anarchista hangoskodók sem érnek többet a hódítók szemében. A Homo sapiens sapiensek – bár tán sosem gondolták végig – saját magukat fokozták le lelketlen oxigénfogyasztókká. Ha úgy teszik, dologgá, ember alattivá? Milyen alapon számíthatnának különb elbánásra?

A lelke letagadásával, lényéből való kiszorításával kísérletező Homo sapiens sapiens azt remélte tán, a sapiens szó megismétlésével értelmesebb lesz? Nem lett. Odaírhatja rendszertani neve, meg akadémiai és közéleti címei mellé akár százszor is a sapiens szót, akkor is marad az a saját lelkét, igazi emberi mivoltát elvető lény, olyan valami, aminek a muszlim hódítók látják.