Felénk mozduló idő

A pusztítás ördögi morajlása űzi, vonzza és küldi a milliókat. Hallatszik hívó, csábító dallam is. A „go west” mámora elragad. Romba dőlt váro­sokból, falvakból, országokból menekülnek. És máshonnan is, remélve, hogy minden költségüket fizetik. Meddig leszel oda, fiam? – a kérdést elsöpri a nyugati szél.

Az erőszak forrása most is ott van, ahonnan elindították a „felszabadító seregeket”. Rosszul számoltak, ha azt hiszik, hogy a pusztító fegyverek elől menekülők majd köszönetet mondanak. A fizikai, lelki és szellemi téren leromlott Európára szabadított milliók integrálására a földrész már alkalmatlan. Ennek a népvándorlásnak pusztulás lesz a vége, a miénk is. Talán a városaink megmaradnak, de apokaliptikus lecsukódása lesz ez egy fáradt tekintetnek.

Népvándorlás történt már Európában. De tegyük szívünkre a kezünket: az egykori hatalmas és virágzó Római Birodalom melyik városában érezzük ma is szellemiségének mindennapi lüktetését? Talán Rómában? Párizsban? Athénban vagy Óbudán? Romokat, emlékeket látunk. Megcsodáljuk. Jegyet veszünk, hogy elámuljunk, milyen volt az a letűnt világ. Turisták vagyunk saját földrészünkön. Ami él ebből a világból, az a gondolat. Hála a papirusznak, pergamennek, kottának, zsoltárnak. A gondolat csöndjét, dallamát, mozdulatát kívánó embernek. Neki mindig igaza lesz, ha halálig is árva maradt.

Ma a világban ijesztő építkezésverseny folyik, valójában azonban a rombolás századát éljük. Időből kifutó építkezési láz ez. A sírpiramisoké, a hatalomarénáké, a száműzetés-diadalíveké. Nehéz lenne az életüket mentő szíreknek leborulni a százemeletes dubaji felhőkarcoló-bálványok előtt. Hiszen be sem engedik őket oda. Ott Indiából, Kínából, Erdélyből érkezett személyzet helyettesíti a népet. Új rabszolgaság ez. Véget nem érő körforgás. Míg meg nem elégelik.

Nagy népvándorlás zajlott már Euró­pából is, Amerikába, Ausztráliába. Más volt ez, mint a korábbi, a Római Birodalmat elsöprő áradat. Mert egy fejlettebb technikai civilizációból érkeztek a bevándorlók (hódítók), s így ez a bevándorlás brutális népirtással és kultúrairtással járt. Alaposabb és kegyetlenebb volt, mint a barbárok európai pusztítása. Piramis talán maradt az őslakosok után, de a szellemek nem tudnak már szólni a mai utódokhoz. Csak szélmuzsikával, lángnyelvekkel, tücskök hajba költözésével, pillangóütegek választüzével. Pedig Amerika és Ausztrália sem volt üres!

Akárhogy is, a rombolás mindig önpusztás is. A körforgásban – talán azt hiszik – csak mi veszünk részt. Közép- és Kelet-Európa, a Közel-Kelet, Afrika, Dél-Amerika népei. S ők (de kik is ők?) a felhőkarcolóik 110. emeletéről nézik az előadást, kezükben hideg itallal. Az Egyesült Államok költők híján anyahajókat küld. Az oroszok rakétavetővel felszerelt hullámvasúton ülnek. Németország az „élettérről” lemond, annál erőteljesebben érvényesíti gazdasági érdekeit. Erőszakossága ijesztő. Talpon maradni. Az európai „cicomák” feláldozása árán is? Japán kilépett ebből a versenyből. Mert az a nép hisz az organikus fejlődésben és saját magában is. A mai Kína olyan, mint egy magát felfújó béka, amely csúnyán szétpukkan. Sőt, szétfröccsen. Széttaposni úgysem lehet. Bolond építkezésbe kezdett, amely a leglátványosabb önpusztítás az eddigi civilizációk történetében.

A rombolás és a fényűzés együtt ízléstelen. Külön-külön is. Ízlésromboló és egyben emberromboló. Emberiségromboló. Márpedig az ízlés előbb-utóbb világnézetté formálódik. Az meg politikai akarattá. S még soha nem volt úgy, hogy a fényűzést terjesztették volna ki a hemzsegő tömegre. A kenyér és cirkusz ötlete sem ezt jelentette, a gyarmati expedí­ciók utáni osztozkodás – a liberalizmus összes jogba csomagolt cinikus elitizmusa –, a szocializmus hazug uniformizáltsága sem. És egy multina­cionális nagyvállalat osztalékról döntő elnökségi ülése sem.

De volt itt egy szerencsés időszak nem olyan régen. Tőlünk nyugatabbra. A múlt század hatvanas évei­nek közepétől. Akkor nyugatabbra mozdult az idő. Ahogy Ady is képzelte. Újraéledés volt. Majdnem reneszánsz. Volt bizonyos önmérséklet is. És szikrázó kulturális kisugárzás. Fegyver nélküli bűvölő, selymes hódítás. Olaszok, britek, franciák vitték a zászlót. Mennyire szerettünk volna oda tartozni! Szinte remegtünk érte: lengyelek, csehek, magyarok. A felszínt láttuk, de az gyönyörű volt! És csak sejtettük a mélységeket.

Aztán keblükre öleltek minket is. Ahogy átsuhantunk először a magyar-osztrák határon határellenőrzés nélkül, vigyázni kellett, nehogy a testünk borzongása megrészegítsen. Megállni lett volna jó: az volt a szabadság pillanata. Azon a senki földjén. Aztán valami mégis elromlott. Németország megint túl nagyra nőtt. S még inkább, egy a realitásoktól elszakadt fém- és üvegpalotákba költözött bürokrata osztály, amely még a politikusok választási nyűgeitől is mentes.

A vonzó, csodálatos, egyedi Európánk! Mára csak illúzió. Lehet, hogy mi rontottuk el, közép-európaiak. Mert a közeli préda – ezek voltunk mi – felébresztette a szunnyadó ragadozó ösztönöket. Egy velencei pizzaárusban és a hatalmas „nyugati” iparvállalatok menedzsmentjében is.

Mi is építkezünk, de nem a világ legnagyobb templomát húznánk fel, mint a románok. Nem is a világ leghatalmasabb Nagy Sándor-szobrát, mint a macedónok. Nem Közép-Euró­pa legmagasabb felhőkarcolóját, mint a szlovákok. Vagy a Balkán legnagyobb felhőkarcoló-negyedét, mint a szerbek. Nincs az a templom, szobor, felhőkarcoló, amely egy nemzet röptét igazolná, ha csak a kisebbrendűségét leplezi. Nekünk nincs erre szükségünk. Politikai fanatikusaink szerint ma nálunk egy uszoda vagy stadion, de még egy park, sőt, egy gát felépítése is galádság. Mindig émelyítően előbbre járunk.

Hogy megmenthető-e még az orgonasípos, harangos, Rajnába, Dunába fűzfát ugrató Európa, kérdéses. De talán mi megpróbálhatjuk, akik emlékszünk még rá, milyen is volt. Európa nem egy földrész csupán, hanem e küszködő emberiség, e drága bolygó hajnalának és alkonyának rejtelme. Lehet, hogy az idő mostanában felénk mozdulna. Merre vagyunk is mi? Nagyon viszonylagos. Az égtájaknak a ragyogása az időben változó. Mégis, felénk mozdul az idő. De mit szól ehhez a nap, a lombhullás, és a tengerár?