Szerencsés Károly

Vélemény és vita

Ezt elintéztük

Az agymosásra szánt szellemi gyártmányok extrém ostoba példái. Ezek aligha voltak hatá­sosak. Vagy mégis?

Mi történt másnap? Előbújtak megint a föld alól. A mindig előbújók, a veszélyes pillanatokban mindig lapítók. Kicsit még kivártak – mit is akarnak a megszállók –, aztán jelentkeztek. Miután az idegenek újra vérbe fojtották a szabadságharcot, fegyvert kértek. Egyenruhába bújtak. Acélkék ezredeket alkottak. Mellükhöz szorították a dobtáras géppisztolyt: ők így demonstráltak. Miután eldőlt, hogy a szabadságnak nyoma sem marad, már büszkén zengték: „Harci védfalban vagyok a tégla: egy a sok közül.”

Szovjet járőr mellé csapódtak, előbb pufajkában, majd kék egyenruhában. Ők lettek a munkásőrök. Elvtársak, akik az osztályharc jegyében vasba öltöztek. A rengeteg akasztás, szenvedés, a mérhetetlenül sok évnyi kiszabott börtönbüntetés, az eltékozolt emberöltő, a megaláztatás az ő lelkükön is szárad. A mindig előbújókén. Az idegen hatalom által ránk kényszerített árulók mögötti sunyi „jelentkezőkén”. A marxista–leninista eszméket hirtelen magukban újra felfedezőkén, a pártba felvételüket kérőkén, a népbíróságba ülnöknek ácsingózókén, a katedrán az igazságot meggyalázókén, a könyvekben, folyóiratokban, újságokban még az emléket is megrablókén. Nem voltak kevesen.

Ne feledjük, mi történt másnap. Születőben volt egy új, hazug múlt, amely nem is titkoltan ezer szállal kötődött a korábbi gyilkos kísérletekhez. A Kun Béla és Rákosi Mátyás nevével fémjelzett diktatúrához. A hazug múlt csak hazug jövőt teremthetett. A párttitkár ebben a legendában október 23-án magabiztosan beszélt elvtársaihoz: „Nagy a felfordulás. Majd a mieink rendet tesznek!” Már nevetnek is. Egy „partizán-bányász” géppisztollyal jelentkezik: „Háborús emléktárgy – mondja nevetve.” Közben az öreg partizán-kommunisták köré gyűlnek a fiatalabbak, és már magabiztosan beszélnek: vereség érhet, de legyőzni nem lehet bennünket! Terveznek is. Majd Sárisáp lesz a kommunista ellenállás központja. Itt gyülekeznek a proletárdiktatúrához hű emberek. „Kis-Moszkva” – ők kérik ezt a kitüntető címet. E szerint a „hagyomány” szerint a Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány megalakulására díszbe öltözött a falu. A kommunisták egyenruhát, magyar és orosz nyelvű igazolványt kaptak.

Kis életkép egy faluból. A szövetkezet szétment ugyan, de most „a nagy asztalon fegyvertisztító eszközök, nagy halom kóc és egy tálban olaj. A géppisztolyokról lekerül a vastag zsírréteg. A hangulat vidám. A géppisztolyokkal bajlódók furcsa, eddig nem látott egyenruhát viselnek. Inkább munkásöltöny ez, mint katonai egyenruha.” És a szövetkezet megint egyben.

Épül az új múlt. A Május 1. Ruhagyárban egész munkásőr század tevékenykedik. Parancsnoka a szállítási és raktár-gazdálkodási osztály vezetője. Már tíz év telt el az „ellenforradalom” óta. A telefon cseng, de most egy hang azt jelenti, hogy „131 doboz Sinclair, Gedeon, Michael és Krisztina elnevezésű ballonkabát repül Angliába”. A századparancsnok felsóhajt: „Ez jó hír, ezt elintéztük…” Gyakori ebben a gyárban is, hogy férj és feleség is munkásőr, és „felesküszik” a gyerek is, a lány is. Együtt járnak lőgyakorlatra, húznak gázálarcot, készülnek a harci gyakorlatra. Tudják, hogy az ellenség egy mindenre elszánt diverzáns, ellenforradalmi csoport. Elintézzük!

A munkásőrök családi problémákat is megoldanak. Fogékonyak az emberek bajaira. Edit nem jön ki jól a férjével, aki veri is, féltékeny is. Párttag, igaz, „taktikázik”. Szabó elvtársnak, a munkásőr parancsnoknak meglepő ötletei támadnak Editet nézve. Összeszed néhány idős munkásőrt, és a férj elé állnak: „Ide figyeljen, nem vagyunk a felesége szeretői, de tiszteljük és megszerettük őt. Ha még egyszer hozzányúl, csak egy kisujjal is, hát velünk találja szembe magát.” Aztán Editre néz, az asszony nem tűnik lelkesnek. Más ötlete támadt.

– Öltözzön! – mondta ellentmondást nem tűrő hangon.

– Hová megyünk?

– A gyárba.

– De…

- Nincs semmi de. Azt, amit most nekem elmondott, elmondja az elvtársaknak is.

A szerző, íróvá vedlett egykori főávós, a továbbiakat az olvasó fantá­ziájára bízza. A munkásőr csak bámul ki az ablakon át a napfényben csillogó térre. Talán ő is úgy érezte:

- Ezt elintéztük!

A forradalom utáni hamismúlt-gyártás, minden alapot nélkülöző legendatermelés veszélyes mérgezettségi szintet okozott a magyar társadalomban. E kútmérgezésben részes volt a tudomány, a művészet, a sajtó, az oktatás és a közélet csaknem minden szintje.

Az itt idézettek az agymosásra szánt szellemi gyártmányok extrém ostoba példái. Ezek aligha voltak hatásosak. Vagy mégis? A mai hazugságok közül sem azok a veszélyesek, amelyek ezen a szinten vannak. De ne legyünk naivak: a kádári évek kulturális pezsgése alatt ez a betontalapzat is ott terpeszkedett. Szerencsére más is. Utóbbi nem betonból készült.

Gránitszikla is volt, meg cikázó szabad szellem, tükröződő hószín lélek.

Miért érzi úgy az ember, hogy mai szellemi életünk „fősodrának” önjelölt formálói szívesebben táncolnak azon a porladó betontalapzaton?