Ezerkilencszáznyolcvanhét

– Nem úgy volt – mondta Lókötő, és előrehajolt.
– De úgy volt – válaszolta Éva idegesen, és rágyújtott. A Lyukas Pénz kerthelyiségében ültek, ahová fél éve véglegesen áttették a székhelyüket a Kazinczy utcát megszálló britek elől menekülve. Zsiráf néha azért visszajárt, és olyankor felidézte, milyen volt a Kazinczy utca 1997. augusztus 3-án este hatkor vagy 1999. szeptemberének elején szombaton, kora délelőtt. Azt mondta, megjegyezte az utca összes, addig látott arcát. Persze nem lehetett szaván fogni. Amikor megkérdezték, hogyan csinálja, azt felelte, fejben lefényképez mindent.

– Te tudtad, hogy André Kertész 1984-ben még emlékezett arra, hogy milyenek voltak a fényviszonyok 1916-ban, amikor Pomázon lefotózta a Kupaktanácsot? – kérdezte Hordótól.

– Jól van, Kertészkém – röhögött Hordó, aztán mentek tovább a Lyukas Pénz felé.
– Alaposan nézd meg nekem a nyolcadik kerületet, mielőtt ideérnek a britek. Kikérdezlek a mai délutánról 2020-ban. És vigyázz, mert este felírom, hogy merről sütött a nap és milyen színű nadrágban voltál – mondta Hordó, miközben befordultak az utcába.

– Írd fel azt is, hogy a hátam mögött a kockakő vizes egy szakaszon, három méterrel hátrébb jobb kézre található egy virágzó vadcseresznye, a szemben lévő ház kapuja mellett pedig kibújt egy fűcsomó – mondta Zsiráf, aki nem nézett hátra, csak gyalogolt egykedvűen. Hordó nem volt rest visszamenni.
– Abban a tetves kapuban két fűcsomó van, és nem egy – mondta.

– Az egy fűcsomó, csak kétfelé nőtt – válaszolta Zsiráf abban a pillanatban, amikor beléptek a kocsmába. Lókötő már négy órája ott ült Évával. Régen néha három napot is beszélgettek egyfolytában, volt, hogy telefonon kezdték, aztán a kocsmában folytatták, majd órákig járkáltak a városban úgy éjjel kettőig, de másnap már délelőtt tizenegy körül felcsöngetett valamelyikük a másikhoz.

Aztán Éva egyszer csak elment egy áprilisi délelőttön. Hét évig élt délen. Úgy jött vissza, ahogy elment, szerdán, nem sokkal tizenegy után levágva magát a konyhában egy székre Lókötőnél.

– Nem lehetett úgy – szögezte neki azonnal egy hét éve félbemaradt beszélgetés akkor utolsó mondatát Lókötő, de Éva az asztalra csapott, hogy úgy volt. Azóta is azon vitáztak, csak már a Lyukas Pénzben, és Lókötő felnézett, mert a megérkező Hordó eltakarta előle a napot.

– Szerinte – mutatott Évára – 1987 félsötét és unalmas év volt, a nagyok biztosítótűt hordtak a fülükben, nem működtek a liftek a telepen, és úgy tűnt, hogy minden örökre így marad.

Hordó, aki tíz évvel volt náluk idősebb, leült a pad szélére a száz kilójával, hogy Éva felemelkedett a másik oldalon, mintha mérleghintáznának.

– Hülye – közölte Hordóval, akit jobb híján a bátyjának fogadott, mielőtt délre ment. Akkor azt hitte, miatta. Amikorra kiderítette, hogy nem miatta, visszajött.

– És szerinted? – kérdezte Hordó Lókötőtől, Éváról tudomást sem véve.

– Én úgy emlékszem, hogy abban az évben különösen sokat sütött a nap. Már február végén szinte tavasz volt a nagy hó után, tele volt szamizdatokkal a nappali, amiket anyámék már el se dugtak, mindenkinek eneszká tornacipője volt a suliban, és mindenen röhögtünk.

– Nálunk üresek voltak a boltok, meleg volt a sör, és semminek nem volt színe – mondta Hordó lassan, elgondolkozva, és Lókötő képzeletvásznán megjelent Nagyvárad 1987-ben. Mindannyian Zsiráf felé fordultak, aki akkor úgy tizenkét éves lehetett.

– Nyolcvanhét? Az az év a nagy hóval kezdődött. De Lókötő jól mondja, már február végén kibújt a hóvirág. Az első szálakat Zuglóban láttam, anyám cibált arra, valamit el kellett intéznie. Február 27-e volt talán. Egy bilikék Lada parkolt az Erzsébet királyné útján, épp az előtt a kert előtt, ahol azóta is minden évben először nyit a hóvirág.

Éva a homlokára tolta a napszemüveget, Hordó lassan, élvezettel beleivott a hideg sörbe, Lókötő meg feszülten figyelt.

Zsiráf, mintha fényképeket szedne elő sorban, mesélni kezdte 1987-et, hónapról hónapra, hétről hétre.
A működő és a nem működő lifteket, a biztosítótűs kockás ingeseket, a Ladák öt-hatféle lehetséges színét, a fodrászat ajtajába tett tükörtábla modern, mégis nagyon olcsó hatású betűtípusát és azt, hogy a buszok műbőr ülésének barnája egyenetlen volt.

Szeptembernél tartott, amikor Éva és Lókötő egymásra nézett. Mindketten bólintottak. Hirtelen úgy tűnt, csak Zsiráf emlékszik jól a gyerekkorukra.