Ezeregyéjszaka

Azt, ahogyan a falak visszaverik ezt a surrogást, vagy ahogyan a tócsákon áttekerve az aszfaltra húzott vízcsík nyomán a kerék zaja is megváltozik.

– Egy idő után egy cikkanásból megismered a vizeskerék-hangot – lehelte vagy inkább gondolta Lókötő, és hirtelen nem tudta, hogy a lélegzet vagy a gondolat párállik bele a levegőbe. Szerette késő októberben bekóborolni az éjszakákat. A pesti Duna-parton tekert, és ahelyett hogy maga elé nézne, nézte a folyó túloldalát, az alvó Budát, amely úgy sejlett át a gyenge ködön, mintha épp csak egy pillanatra, éjjelre szállt volna le megpihenni az álom vándorútján, hogy reggelre felemelkedjék a köddel, volt-nincs város, és eltűnjenek a templomtornyok, el a budai Vár, az alagút és a különös, keskeny ház a Döbrentei utcából, mintha valaki lepkehímporral rajzolta volna meg az Ezeregyéjszaka meséinek egy helyszínét, hogy amikor hozzáér a képhez az ember, az elporlódva hulljon a semmibe.

És ha eltűnnének a hidak? Útközben. Miközben megyek át rajtuk – gondolta. Eltűnhetnének a ködben, hogy letegye őket a hajnal máshol. Mondjuk Isztambulban, hogy hadd íveljék át az öblöt. A következő lehelettel kicsapódott a levegőbe Sztambul ezer íze és illata.

A legillatosabb város, ahol valaha jártam – mosolygott Lókötő Budára, mintha a Szent Anna-templom tornyának vagy a Batthány tér régi házainak mesélné, a folyón átkiabálva.

– A szenes kemencék szaga, fahéj, rózsaolaj, méz, cukorszirup, mósusz, ámbra, dió, narancs, gránátalma, cserzett bőr, vágott dohány, piszkos tenger, frissen pörkölt kávébab, szemét, birkafaggyú, friss kenyér, de leginkább mégiscsak rózsa, ilyen illata van a városnak, magyarázta a köd-Budának, míg haladt a semmiből a semmibe, aztán megállt, találomra valahol a Margit-sziget magasságában.

– Ködvattacsönd – lehelte lassan a folyó fölé, és válaszul valahol a közelben felcsivogott az első madár.

– Jó reggelt, klasszikus társaim – mondta Lókötő halkan, olyan halkan, hogy maga se hallotta, a madár mégis rögtön válaszolt.

– Jó reggelt, repülj tovább, jó messze vidd el a szárnyaid – dúdolta volna, ha kijött volna a hang a torkán, de így csak gondolta, és továbbtekert, bele a sötét semmibe. Ott, ahol a bicikliút fölött összeérnek a lombok, és a kivilágítatlan út szeszélyesen kanyarog a kócos, tüskés bokrok között, mindig meglódult a szíve.

Olyan, mint... – gondolta, és becsukta a szemét, mert úgy érezte, hogy csukott szemmel még mindig többet lát. Napról napra így úszta meg azt a szakaszt októberi és novemberi éjjeleken, izgága márciusi késő estéken és kéklő, virágillatú májusi hajnalokon, amikor csorog a szerelem a Dagály utcai házfalakon egész éjjel, és így úszta meg a karcos januári éjszakákon is, egyedül.

Tudta, mikor ér a lámpák alá, csukott szemmel is, és akkor megállt, hadd térjen vissza belé a remény. Minden éjjel vagy hajnalban, amikor arra járt, négy egész négytized másodpercet adott a reménynek. A remény sohasem késett, ott állt minden alkalommal a lámpa alatt valami felhajtott gallérú kabátban, mint az angyalok, míg a félelem a sötétből integetett utána, és mielőtt a karja lehanyatlott, mutatott egy metálvillát az egyik kezével.

Hát akkor – lódult neki újra. Az Árpád híd közepén, ott, ahonnan már jól látszik az a sárga óbudai templomtorony, belehúzott.

Sokszor elgondolta, hogy csak azért megy át Pestre, hogy az éjszaka közepén vagy hajnalban hazajöhessen, a hegynek és a templomnak tartva.

Szindbád hol a hídról levezető lépcsőnél, hol kicsit feljebb, épp a templomnál várta.

– Te rosszéletű – mondta neki olykor a szél vagy a madarak vagy épp a templomtorony órájának hangján, és Lókötő Szindbád megsejtett arca felé emelte az arcát, határozatlanul, mégis minden alkalommal egyre biztosabban. Olyankor tudta, ma éjjel is jó úton járt.