E-világ

Tudom én, hogy jobbítani akarják e világot az e-világ apostolai, nem is vagyok ellene, s nyilván csak én tehetek róla, hogy újabb és újabb megpróbáltatásnak élem meg az újításokat. Mert hát a jó pap holtig tanul, és tanul is mindenki, ha lépést akar tartani a korral. De most mintha a kor már követhetetlen lenne. Nem is a kor, hanem a „korszerűség”. Némi öncélúságot is felfedezek ebben, személytelenséget, felelőtlenséget. Az e-ember új világát. Mostanában jöttem rá, mennyire nyomaszt ez engem, s nyomaszt már jó ideje. Nyilván valahol, valamikor elmaradtam a tananyaggal, miként a közoktatás útvesztőiben matematikából, s aztán már nem volt elegendő az érettségi előtt, hogy egy délután a barátom elmagyarázza a négy, vagy ki tudja, hány éves tananyagot. Megpróbáltuk, s úgy este hét felé a Tanács körúti bisztróban derengeni is kezdett valami, így hát másnap magabiztosan jelentem meg a „nagyérdemű bizottság” előtt a Corvin áruházban vásárolt fehér (!) öltönyömben. Néhány pillanat alatt kiderült azonban, hogy az előző esti derengés semmiképpen nem lehetett a szinuszok, koszinuszok, egy- és többismeretes egyenletek, sőt még az osztás-szorzás rejtelmeit feltáró fénysugár sem, inkább – a közben elfogyasztott sörök hatására – valami egészen más. Az én hibám, persze, így volt.

Mégiscsak lett valahogyan – úgy még sosem volt, hogy sehogyan se lett volna –, hála tanáraimnak, akik nyilván meggyőzték a zord elnököt, hogy „egyébként jó eszű a gyerek”. Meglehet, tévedtek. Voltak autóim, csodás masinák. Hosszú lenne mesélni. De amikor a legendás Zsigulival jöttem Csillaghegy felé, és egy rossz mozdulat után éreztem, hogy az egyik pedál eltűnt, kissé megijedtem. Szerencsére a gázpedál volt és nem a fék. Valahogy kiakadt a nagy száguldásban. A fékkel-kuplunggal megálltam. Előkotortam a magát önállósító pedált. Vizsgálgattam, mi a fene lehet ez? De aztán egy mozdulattal visszaakasztottam. Nem számítógép vezérelte. Beültem és mentem tovább. Működött! Az első modern japán autó viszont, amikor egyszer nem indult, teljesen tanácstalan voltam, s ami nagyobb baj, a szerelők is. Betolni, mint a régi Skodát, fel sem merült. „Kimúlt a fedélzeti komputer” mondták. Tréleren egyik szervizből a másikba hurcoltam, de mindenütt csak széttárt karokat találtam. Új „fedélzeti számítógépet” rendelni, egyenesen Japánból – ez volt a tanács! Ennek költsége megegyezhetett a jármű teljes árával. Akkor gondolkodtam el először: mi történik, ha a számítógép egyszer csak megadja magát? Nem lehet előbányászni belőle semmit. És még megborzongatott is a Wartburg után, hogy ebben az autóban „fedélzeti számítógép” van. Kár, hogy nem működött… Aztán csak kibökte valamelyik „szaki”, hogy lenne itt egy „bontóból” mentett „komputer”, de garanciát nem vállal. Mindegy is már, azóta nem bízok az elektronikában. Egy dolog, ha elromlik, más, ha „meg is piszkálják”. Az én hibám, persze, így volt.

Fizetést ma már nem látunk, számlára érkezik, gépek, rendszerek sokasága kezeli a pénzt. Mennyivel jobb volt sorban állni az ösztöndíjért, „húspénzért”! Emlékszik még valaki az áremelések kompenzációjára, a száznyolcvan forintos „húspénzre”? Amellyel elzarándokoltunk a „Gólyába”, s ha nem volt élőzene, jól is éreztük magunkat. És a fizetésre, amely kis barna zacskókba szortírozva ott feküdt az íróasztalon? Kézzelfogható érték volt, amit jóleső érzéssel gyűrt a zsebébe a „termelőerő”. Aztán megérkeztek a személyi számítógépek. Írásaimat, könyveimet addig Underwood és Erika írógépen írtam. Tintával átitatott szalagra bombázva a faragott betűket, indigóval egy-két másolatot készítve, hártyavékony papírra. Sokat segített az írásban, főleg a javításban a számítógép, de aztán kezdett kaotikussá válni a helyzet. Az ötször, hatszor javított kéziratból melyik is a végleges? Nem volt jobb az előző? Ma is így van. Egész könyveim kézirata hiányzik, mert megrekedtem a „flopinál”, s azokat már fel sem ismerik az új masinák. De papíron megvannak. Az én hibám, így van.

Aztán az e-megoldás kezdett egyre agresszívebbé válni. A levelezésben például. E-mail. De az nem igazi levél. Főleg az SMS, nem igazi üzenet. A távirat, az igen! És a telefon sem az már, mint amikor tantuszokat, „bélásokat” dobálva – még három perc – hallani szerettük volna szerelmünket, és a fülke előtt ideges emberek toporogtak. S ha jó helyen ütöttük meg a masinát, egész hajnalig beszélhettünk, vagy visszaadta a kétforintost, és az automatából vehettünk egy pohár rettenetes csontlevest. De jólesett hűvös hajnalon.

Jelszók, számok, fiókok, felhasználónevek. Elfelejtett jelszók, fülek, tasakok, zsebek „vagy mi”, world dokumentumok, pdf file-ok, megnyitás, törlés, letöltés, kitöltés, kártyaszám, megosztás, lájk, levélszemétben a legfontosabb üzenet, adatbázisok, honlapok, e-indexek, e-naplók, digitalizált archívumok, validálás: micsoda? Zűrzavar: óriási lehetőségek és óriási zuhanások. Nyomasztó érzés. Ment-e előrébb a világ? Az értelmes felhasználás útján nagyon is. Az orvosi műszerektől az életet megkönnyítő lehetőségekig. Meglehet, az Olvasó is most e-lapban olvassa ezt az írást. De ez más. Tényleg érdekes és igaz lehet, hogy az e-világ rengeteg időt spórol meg nekem, mégis úgy érzem nap, mint nap, hogy egyre kevesebb nem „e-időm” marad.

Nem tudok száz emberrel levelezni naponta, de még évente sem. Thomas Mann sem tudott? Nem tudok tízezer cikket elolvasni. Nehezemre esik digitális archívumokban kutatni. Mert nem tudom, ki és mit digitalizált. S főleg: mit nem. Nem vagyok olyan naiv, hogy azt gondoljam, az e-korszak előtt mindent megnézhettem, de lehetett szerencsém. És volt is. Az e-világ igazából csak most köszönt ránk. E-matrica, e-ügyintézés, e-számlázás, e-rendelés, e-kereskedelem, e-adózás, e-recept, e-beszélgetés és e-könyv. Megannyi nagyszerű lehetőség. Akkor miért nyomaszt ez engem? Mert nem tudom használni. S akkor hogyan is vagyunk mi itt még néhány milliónyian? Az átmeneti generáció.

Mintha ez a „modernizáció” nem is csak technikai alapokon nyugodna. Mintha itt valami olyan változásról lenne szó – az utóbbi húsz évben –, mint az írás és olvasás megjelenésekor az ember életében. Nem a papiruszok, kódexek, könyvkincsek korára gondolok. Hanem amikor tömeges igénnyé vált az olvasás. Az sem ment, ez sem megy könnyen. Nagy a baj: itt van az emberiség túlnyomó része, amely még nem tud olvasni és írni sem, s most előtte a lehetőség, hogy lényegében analfabétaként a csúcsokra törhessen. E-eszközökkel e-csúcsokra. Új minőség ez. Minden korábbinál borúsabb kilátás, mert az ókori Hellász és Róma rabszolgái sokszor műveltebbek voltak, mint az uraik. De az e-világ e-műveltséget, e-oktatást, e-tudóst, e-tanárt, e-politikust, e-választást, e-udvarlást, e-művészt, e-orvost, e-papot, e-sportolót, e-embert teremt. És az e-ember csak e-program alapján működhet. Pedig az ember élni akar, nem működni.

Keserűség szólalt meg belőlem megint, tudom. Szerettem volna elsajátítani az e-világból, amit érdemes. De úgy látom, úgy érzem, egy határon túl nem érdemes. Már nem fogadja be az elmém. Bánom is, meg nem is. Kértem, hogy segítsenek, de nem volt irgalom, mint anno az érettségi előtt sem. Már lemaradtam, valahol utat tévesztettem. Nem értették, mit is kérdezek. Hogyan nem érthetem az e-csatolást, e-kiválasztást, e-gombokat, e-gondolatokat. Én meg akartam érteni. De nem sikerül. Mindegy, nem adom fel. De ha mégsem sikerül, elveszhet minden e világon. De sajnos akkor is, ha megértem. Talán ez nyomaszt igazán. Az én hibám, persze, így van.

Kicsit dühös lettem, átolvasva e sorokat. Hozzáfogtam, és életemben először e-megrendeléssel e-jegyet vásároltam egy filmre. Háromnegyed órámba telt, de sikerült! Nem csak a sikertelen, a sikeres cselekedet után is le kell vonni a tanulságot. De mégis mennyire más volt jegyüzértől alkuval jegyet szerezni a Vörös Csillag mozi előtt. Mindjárt ki is játszottuk a rendszert, s fél szemmel a lányra sandítva láttuk, hogy ez imponál is. Higgyék el, a film is más volt ezek után.