Évfordulós merengések

(Ilyen alapon ugyan irodalmár is megfordulhatna mondjuk a Rubicon hasábjain, de ezt aligha nevezhetjük jellemzőnek. Hagyjuk.) Az illető az idei, 46. Tokaji Írótábort méltatja, kiemelve, hogy az az irodalom és a művészet (mire e szétválasztás, az irodalom nem művészet? – hagyjuk) első világháború-értelmezésével, „az egyesek által méltatlanul megtámadott Ady Endrével (…) foglalkozott”. Tekintve, hogy januárban lesz száz éve, hogy Ady Endre elhunyt, a közelgő évforduló merengésre késztet. Noha szerző csak „egyeseknek” nevezi, mi ne sunnyogjunk: Raffay Ernőre és az utóbbi néhány évben nagy port felvert, elsősorban a költő és a hazai szabadkőművesség igencsak beszédes kapcsolatával foglalkozó könyveire céloz, melyek dokumentumokkal bizonyítják nemcsak Ady nem éppen római jellemre valló és rokonszenvesnek enyhén szólva nem nevezhető – nem egy és nem két – cselekedetét, de e körökben a nyilvánvaló bomlasztás és nemzetrombolás szívós, körmönfont létezését is. Miközben Raffay számtalanszor megjegyzi és ki is fejti, hogy a valóban nagy és az igen jelentős Ady-versek értékéből mindez az égvilágon semmit nem von le. Akkor bizony mi itt a gond, kérdezhetnénk, újfent merengve. A – tényekkel bizonyított! – „támadás” csak a költő irodalmon kívüli ténykedésére derít fényt – miért és hol van itt „méltatlanul” megtámadott Ady? Vagy ajánljuk szerző figyelmébe Déry Tibor sorait, melyek szerint egyáltalán nem szükségszerű, hogy a nagy író egyben nagy jellem is legyen?

Szerző megemlíti, hogy az írótábor „nem hagyta említetlenül az őszirózsás forradalom győzelmének és az első magyar köztársaság kikiáltásának századik évfordulóját sem”. Hozzátéve: „itt lenne ugyanis az ideje, hogy végre méltóan megemlékezzünk történelmünk száz évvel ezelőtti, sorsdöntő eseményeiről, és kialakítsunk róluk egy nemzeti közmegegyezést, véget vetve a tényeket semibe vevő, megismerni sem hajlandó, dührohamok fakasztotta vélekedések kártékony uralmának”. Túl azon, hogy az első magyar köztársaság nem az 1918-as, hanem az 1849. április 14-i trónfosztást követő államforma volt („Magyarország respublika!”): a némi germanizmussal használt „egy nemzeti közmegyezés”, akárcsak az egy magyar nábob, fantáziaképnek vonzó lehet ugyan, de vajh milyen „közmegyezés” lehetne manapság – mindjárt meglátjuk, históriánkkal miket művelő „magyarokkal”? (A „közmegyezés” anno Pozsgay Imre kedves kifejezése volt, csakhogy akkoriban ez egészen mást jelentett, mint amit ma – nem jelenthet.)

Gondolom, szerzőnek már az általa gyengéden „őszirózsás forradalomnak” becézett, Kozma Miklós által „undorítóan piszkos szétesésnek” minősített, mások által csak tömören patkányforradalomnak nevezett eseménysor vezéralakja, Károlyi Mihály szobrának eltávolítása is óriási fájdalmat okozhatott – de sajna, itt megint a tényekről van szó. Amiket szerinte azok vesznek semmibe, akik azokat „megismerni sem hajlandók”, mivel vélekedéseik „dührohamok által fakasztottak”. Például hogy a konzervatívnak vagy éppen jobboldalinak már száz évvel ezelőtt sem nevezhető Népszava 1919. március 22-i száma közölte – nyilván dührohamában – Károlyi Mihálynak máig tagadni próbált, nem létezőnek kikiáltott, a hatalmat „Magyarország proletariátusának” átadó (már Nemeskürty tanár urat is jócskán felháborító) nyilatkozatát, amellyel a 133 napos rémuralom karmai közé juttatta a miatta addigra már félig-meddig amúgy is szétmarcangolt országot.

Merengek, csak merengek tovább Tisza István páratlanul aljas megyilkolásának százéves évfordulójához közeledve. Szerző egyik jeles kollégája nemrég azt írta, ma sem tudjuk pontosan, kik ölték meg Tiszát. Csere Péter 2013-ban megjelent könyve részletesen, mindent dokumentálva, adatolva közöl erről mindent, a kitűnő rendező, Zsigmond Dezső a kötetből ragyogó dokumentumfilmet is készített. Merengek a háború befejeződésének százéves évfordulóján, amelyről váltig azt hazudják, hogy nem volt már ütőképes a hadsereg, holott Szurmay Sándor tábornoktól Kádár Gyula ezredesig számosan megírták, hogy 1918 novemberében 57 hadosztály, mintegy háromszázezer magyar katona állott fegyverben – ezt az erőt züllesztették szét Károlyiék… Merengek a nemsokára éppen száz éve elkezdődött Károlyi-féle uralom hónapjainak irtózatán, amelyről Herczeg Ferenc azt írta, hogy „a nemzet sorsa egy degenerált hazardőr kezébe lett letéve”. Merengenék a váltig teljességgel ismeretlen, vagy gyalázott, vagy lesajnált, vagy – leginkább – sanda aljassággal elfeledtetett, nagyszerű Székely Hadosztály és az Erdély második Bemjének is nevezett, kiváló parancsnok, Kratochvil Károly ez év végén éppen száz éve kezdődött hősies honvédő harcának évfordulóján – meg még annyi, de annyi mindenen, így száz év után. Hagyjuk. De újra meg újra meglátom az írószövetség folyóiratában a neves történész belém döbbenő utolsó mondatát, a „dührohamok fakasztotta vélekedések kártékony uralmáról”.

Hogy valójában kiknek a kártékony uralmáról – netán „plusz kulturális diktatúrájáról” – van szó: hagyjuk. Vagy mégsem? Hogy szerzőt idézzem: „itt lenne ugyanis az ideje”. Bizony.