Vélemény és vita
Európai agitprop
Hosszú távon az olyan propaganda, amelyet az emberek napi tapasztalata nem támaszt alá, hiteltelenné válik
Az Európai Parlament háromszáznégy igen, százhetvenkilenc nem és kétszáznyolc tartózkodás mellett állást foglalt az Európai Unió-ellenes propaganda elleni fellépést szolgáló uniós stratégiai kommunikációról. Az előterjesztő, az Európai Parlament Külügyi Bizottsága szerint erre azért van szükség, mert „az Európai Unió, tagállamai és polgárai egyre nagyobb és módszeresebb nyomás alá kerültek az állami és nem állami szereplőktől induló információs, félretájékoztató és félrevezető kampányok és propagandák kezelése tekintetében, amelyek célja, hogy aláássák az objektív tájékoztatásnak vagy az etikus újságírásnak a fogalmát, minden tájékoztatást részrehajlóan vagy a politikai hatalom eszközeként használva fel, és amelyek a demokratikus értékek és érdekek ellen is irányulnak”.
A jelentésből aztán hamar kiderült, hogy tulajdonképpen az Iszlám Állam és Oroszország unióellenes propagandájáról van szó, de az előbbire való utalás csak az orosz propaganda minősítését szolgálja (a terrorizmusra való bujtogatással azonos), az unió vezetői valójában nem az Iszlám Állam brosúráitól vagy hitszónokaitól, hanem az orosz tévéadásoktól és hírportáloktól féltik az európai lelkeket. Hiszen „az orosz kormány agresszív módon használja a különböző eszközök és csatornák széles skáláját, például az agytrösztöket és a különleges alapítványokat (mint a Russzkij Mir), a különleges hatóságokat (Rosszotrudnicsesztvo), a többnyelvű tévéállomásokat (például a Russia Today), a fiktív hírügynökségeket és multimédia-szolgáltatásokat (Szputnyik), a határokon átnyúló társadalmi és vallási csoportokat, mivel a rezsim a hagyományos keresztény értékek egyedüli védelmezőjeként kíván mutatkozni, a közösségi médiát és az internetes trollokat pedig a demokratikus értékek megkérdőjelezésére, Európa megosztására, belső támogatás szerzésére, valamint olyan kép kialakítására használja, miszerint az Európai Unió keleti szomszédságában hanyatló államok találhatók”.
Így folytatják: „A Kreml a politikai kohézió aláásása céljából politikai pártokat és szervezeteket finanszíroz az Európai Unióban… a Kreml propagandája közvetlenül konkrét újságírókat, politikusokat és magánszemélyeket céloz meg az Európai Unióban.”
A jelentés azt is hangsúlyozza, hogy „a gyűlöletkeltés, illetve az erőszakra vagy háborúra való uszítás nem bújhat meg a szólásszabadság leple alatt”, és „jogi kezdeményezések megtételét sürgeti e tekintetben”, vagyis az orosz tévéadásokat egy kalap alá veszi a gyűlöletkeltéssel, ami ellen jogi úton is fel kell lépni.
Ezzel szemben az unió Oroszország felé irányuló propagandáját és az orosz ellenzéki médiát is minden formában erősíteni kell, mert ez viszont a demokrácia és a szólásszabadság elősegítése, ahogy a jelentés ötvenhatodik paragrafusa is mondja: „…felhívja a Bizottságot és a tagállamokat, hogy erősítsék meg az újságírók védelmét Oroszországban és az Európai Unió szomszédságában, valamint támogassák az orosz civil társadalmat, és fektessenek be az emberek közötti kapcsolatokba… az orosz félretájékoztatási kampányok legnagyobb akadálya az lenne, ha Oroszországon belül létezne független és szabad média; úgy véli, hogy az Európai Uniónak ennek elérését kell célul kitűznie”.
Az 1950-es évek kommunista propagandájának hangulatát árasztó jelentés minden bizonnyal Angela Merkel pártjától, vagyis a német CDU–CSU-tól indul ki, ami egyszerűen abból következik, hogy az elfogadásához szükséges szavazatok döntő többségét az Európai Néppárt adta, amelynek gerincét viszont a német CDU–CSU képviselői alkotják. A nagyarányú tartózkodás is egy német párthoz, mégpedig a szociáldemokratákhoz fűződik (ők adják a tartózkodó szocialista csoport zömét). Tartózkodásukban biztos az is szerepet játszott, hogy volt kancellárjuk és pártelnökük, Gerhard Schröder a Németországot gázzal ellátó nyugat-európai–orosz Nord Stream AG konzorcium felügyelőbizottságának elnöke.
Érdekes viszont, hogy kik szavaztak a jelentés ellen, illetve kik szavaztak csoportjukkal ellentétesen. A propagandaháborút, amely, mint annak idején, most is a hidegháború előkészítője és kiszolgálója, az Európai Parlamentnek mind a jobb-, mind a baloldala ellenezte, csak éppen jobb- és baloldalon nem a szocialistákat és a néppártot, hanem az Európai Egyesült Baloldalt, illetve a Szabadság és Nemzetek Európáját és a Szabadság és Direkt Demokrácia Európáját kell érteni. A szocialistáknak és a néppártnak – amely nevek a homályba vesző történelmi múltból erednek – nincs köze a bal- vagy jobboldali értékekhez, ezek az euroatlanti hatalmi elit politikájának kiszolgálói. Nagy barátunk, Guy Verhofstadt természetesen a propagandaháborúra voksolt, de liberális csoportjának többsége vagy ellenezte vagy semleges maradt. A magyarok közül a jobbikosok ellene szavaztak, a szocialista Szanyi és Újhelyi semleges maradt, mindenki más megszavazta a jelentést.
Az uniós politikusok és propagandisták tévednek, ha a göbbelsi bölcsességre hagyatkozva azt gondolják, hogy az emberek mindent elhisznek, ha sokszor mondják nekik. Hosszú távon az olyan propaganda, amelyet az emberek napi tapasztalata nem támaszt alá, hiteltelenné válik. Az unió bajai sem az orosz propagandára, hanem az életidegen uniós konstrukcióra és az unió vezetőinek katasztrofális gazdaság- és társadalompolitikájára vezethetők vissza. A problémákért az orosz felforgató tevékenységet okolni épp annyira hiábavalónak bizonyul majd, mint amilyen hiábavaló volt annak idején a kommunizmus kudarcait az imperialistákra kenni.
A jelentésből aztán hamar kiderült, hogy tulajdonképpen az Iszlám Állam és Oroszország unióellenes propagandájáról van szó, de az előbbire való utalás csak az orosz propaganda minősítését szolgálja (a terrorizmusra való bujtogatással azonos), az unió vezetői valójában nem az Iszlám Állam brosúráitól vagy hitszónokaitól, hanem az orosz tévéadásoktól és hírportáloktól féltik az európai lelkeket. Hiszen „az orosz kormány agresszív módon használja a különböző eszközök és csatornák széles skáláját, például az agytrösztöket és a különleges alapítványokat (mint a Russzkij Mir), a különleges hatóságokat (Rosszotrudnicsesztvo), a többnyelvű tévéállomásokat (például a Russia Today), a fiktív hírügynökségeket és multimédia-szolgáltatásokat (Szputnyik), a határokon átnyúló társadalmi és vallási csoportokat, mivel a rezsim a hagyományos keresztény értékek egyedüli védelmezőjeként kíván mutatkozni, a közösségi médiát és az internetes trollokat pedig a demokratikus értékek megkérdőjelezésére, Európa megosztására, belső támogatás szerzésére, valamint olyan kép kialakítására használja, miszerint az Európai Unió keleti szomszédságában hanyatló államok találhatók”.
Így folytatják: „A Kreml a politikai kohézió aláásása céljából politikai pártokat és szervezeteket finanszíroz az Európai Unióban… a Kreml propagandája közvetlenül konkrét újságírókat, politikusokat és magánszemélyeket céloz meg az Európai Unióban.”
A jelentés azt is hangsúlyozza, hogy „a gyűlöletkeltés, illetve az erőszakra vagy háborúra való uszítás nem bújhat meg a szólásszabadság leple alatt”, és „jogi kezdeményezések megtételét sürgeti e tekintetben”, vagyis az orosz tévéadásokat egy kalap alá veszi a gyűlöletkeltéssel, ami ellen jogi úton is fel kell lépni.
Ezzel szemben az unió Oroszország felé irányuló propagandáját és az orosz ellenzéki médiát is minden formában erősíteni kell, mert ez viszont a demokrácia és a szólásszabadság elősegítése, ahogy a jelentés ötvenhatodik paragrafusa is mondja: „…felhívja a Bizottságot és a tagállamokat, hogy erősítsék meg az újságírók védelmét Oroszországban és az Európai Unió szomszédságában, valamint támogassák az orosz civil társadalmat, és fektessenek be az emberek közötti kapcsolatokba… az orosz félretájékoztatási kampányok legnagyobb akadálya az lenne, ha Oroszországon belül létezne független és szabad média; úgy véli, hogy az Európai Uniónak ennek elérését kell célul kitűznie”.
Az 1950-es évek kommunista propagandájának hangulatát árasztó jelentés minden bizonnyal Angela Merkel pártjától, vagyis a német CDU–CSU-tól indul ki, ami egyszerűen abból következik, hogy az elfogadásához szükséges szavazatok döntő többségét az Európai Néppárt adta, amelynek gerincét viszont a német CDU–CSU képviselői alkotják. A nagyarányú tartózkodás is egy német párthoz, mégpedig a szociáldemokratákhoz fűződik (ők adják a tartózkodó szocialista csoport zömét). Tartózkodásukban biztos az is szerepet játszott, hogy volt kancellárjuk és pártelnökük, Gerhard Schröder a Németországot gázzal ellátó nyugat-európai–orosz Nord Stream AG konzorcium felügyelőbizottságának elnöke.
Érdekes viszont, hogy kik szavaztak a jelentés ellen, illetve kik szavaztak csoportjukkal ellentétesen. A propagandaháborút, amely, mint annak idején, most is a hidegháború előkészítője és kiszolgálója, az Európai Parlamentnek mind a jobb-, mind a baloldala ellenezte, csak éppen jobb- és baloldalon nem a szocialistákat és a néppártot, hanem az Európai Egyesült Baloldalt, illetve a Szabadság és Nemzetek Európáját és a Szabadság és Direkt Demokrácia Európáját kell érteni. A szocialistáknak és a néppártnak – amely nevek a homályba vesző történelmi múltból erednek – nincs köze a bal- vagy jobboldali értékekhez, ezek az euroatlanti hatalmi elit politikájának kiszolgálói. Nagy barátunk, Guy Verhofstadt természetesen a propagandaháborúra voksolt, de liberális csoportjának többsége vagy ellenezte vagy semleges maradt. A magyarok közül a jobbikosok ellene szavaztak, a szocialista Szanyi és Újhelyi semleges maradt, mindenki más megszavazta a jelentést.
Az uniós politikusok és propagandisták tévednek, ha a göbbelsi bölcsességre hagyatkozva azt gondolják, hogy az emberek mindent elhisznek, ha sokszor mondják nekik. Hosszú távon az olyan propaganda, amelyet az emberek napi tapasztalata nem támaszt alá, hiteltelenné válik. Az unió bajai sem az orosz propagandára, hanem az életidegen uniós konstrukcióra és az unió vezetőinek katasztrofális gazdaság- és társadalompolitikájára vezethetők vissza. A problémákért az orosz felforgató tevékenységet okolni épp annyira hiábavalónak bizonyul majd, mint amilyen hiábavaló volt annak idején a kommunizmus kudarcait az imperialistákra kenni.