Európa, a föderális állam

Aligha várható azonban, hogy bármilyen új ötlet születik, hiszen a szereplők ugyanazok, akik eddig is meghatározták az unió politikáját, és az integrációról alkotott elképzeléseket. Valódi változások csak akkor várhatók, ha a következő években esedékes választásokon Franciaországban és Németországban új politikai erők lépnek színpadra, a jelenlegi, akár baloldalinak, akár jobboldalinak nevezett, de felfogásukban, politikájukban liberális pártok helyett.

A jelenleg uralkodó felfogás olyan integrációt támogat, amelyet a korábbi bizottsági elnök igen bölcsen és pontosan, birodalomként határozott meg, ami definíciószerűen heterogén államok erőszakkal összetartott konglomerátuma, és míg a Római Birodalmat a légiók, az európai birodalmat a gazdasági erőszak tartja össze, amit most a kilépésre készülő Nagy-Britanniával szemben alkalmazni is akarnak. Fel sem merül az európai integrációról alkotott elképzelés felülvizsgálata, holott az elmúlt két évtizedben az európai összefogásra számos elképzelés alakult ki, s ezek skálája a szabadkereskedelmi társulástól az egységes államig terjedt. Azonban még a jelenlegi formának, az európai birodalomnak is két formája lehetséges, a maastrichti változat (ami most van), és ennek egy neoliberális gazdaságpolitika nélküli, szociálisan és környezetvédelmi szempontból érzékeny változata, vagyis az európai szociális piacgazdaság modelljének helyreállítása. A részleges együttműködési formákra is több elképzelés alakult ki, például többsebességű Európa, koncentrikus körök, olimpiai karikák, rugalmas Európa, a demokráciák Európája, amelyek mindegyike egy-egy jól körülhatárolható (bár estenként hasonló) együttműködési formát ír le. A legerőteljesebb nyomásgyakorló csoportot ma a szövetségi vagy föderális államot vizionáló erők alkotják, ezért érdemes ezt az együttműködési lehetőséget alaposan szemügyre venni.

Az európai föderáció, az egységes európai állam nem új gondolat, először William Penn, az Egyesült Államok egyik alapító atyja javasolta 1693-ban, majd Victor Hugo megismételte 1949-ben. A 20. század első felében Coudenhove-Kalergi német–japán származású filozófus, a páneurópai mozgalom megalapozója volt a gondolat egyik legfőbb támogatója.

Az Európai Szén- és Acél Közösség és az Európai Gazdasági Közösség alapítói is szövetségi államban gondolkodtak, de a második világháború után nem tartották reális felvetésnek, ezért a római szerződés preambulumában csak utalnak egy „egyre szorosabb unió” lehetőségére. A kérdést Joschka Fischer vetette fel újra 2000-ben. Azzal érvelt, hogy azok az intézmények, amelyeket hat ország szükségleteire alakítottak ki, már nem funkcionálnak megfelelően. A globalizált világ körülményei között nem felelnek meg egy közös kül- és védelmi politikának, sem egy demokratikus politikai rendszer követelményeinek.

Fischer az unió jelenlegi politikai szerkezete helyett olyan kétkamarás parlamenti rendszert javasolt, ahol az egyikben választott képviselők ülnek, akik egyben a nemzeti parlamenteknek is tagjai, míg a másik egyfajta szenátus lenne, hasonlóan az Egyesült Államokéhoz. Szerinte igaz ugyan, hogy a maastrichti egyezménnyel a nemzeti szuverenitás olyan alapvető elemei, mint a nemzeti valuta, vagy a belső és a külső biztonság az uniós intézmények hatáskörébe kerültek, ez mégsem jelenti a nemzetállamok felszámolását.

Az európai föderáció más hívei elsősorban a nemzetállam ellen érvelnek, azzal vádolják a nemzetállamokat, hogy ők a háborúk okozói, ők felelősek a kisebbségek kulturális, politikai és gazdasági elnyomásáért, és ugyanakkor nagy, centralizált bürokratikus szervezeteikkel elidegenítik az állampolgárokat. Ennek a véleménynek egyik legfőbb képviselője Javier Solana volt NATO-főtitkár, aki egy 1998-ban, a jelenlegi európai nemzetállami rendszert létrehozó vesztfáliai béke megkötésének háromszázötvenedik évfordulója alkalmából tartott előadásában a vesztfáliai béke érvényességét megkérdőjelezte. Szerinte a nemzeti szuverenitás elve, amelyre ez a béke épült, nem az államok közösségét hozta létre, hanem rivalizálást teremtett közöttük. Az erős, szuverén nemzet ideája nacionalista hévvel telítődött, amely destruktív politikai erőknek adott teret.

Az európai föderációt, vagy az Európai Egyesült Államokat számos politikai csoport, közéleti szereplő és üzletember támogatja. Az Európai Föderalisták Uniója, a német filozófus, Jürgen Habermas és mások is konkrét elgondolásokat dolgoztak ki egy európai szövetségi állam alkotmányára.

Egy szövetségi, vagy egységes állam létrehozásának számos előfeltétele van, az nem pusztán elhatározás kérdése. Az 1977-es MacDougall-jelentés az integráció költségvetési előfeltételeit vizsgálta meg, létező egységes és szövetségi államok példáit alapul véve. A jelentés végkövetkeztetése, hogy az integráció előrehaladásával egyre nagyobb központi költségvetésre van szükség a szegényebb régiók felzárkóztatása érdekében, a jelenlegi szinten például a GDP öt-hét százalékára. Erről az előfeltételről azonban az unió vezetői nem akarnak tudomást venni, a tényleges uniós költségvetés a GDP egy százaléka körül mozog, és a nettó befizetők nem is hajlandók többet áldozni a „projektre”. Az utóbbi két évtized uniós anyagaiban nincs szó a MacDougall-jelentés ajánlásairól és nagyon valószínű, hogy az unió vezetői és az integrációval foglalkozó politikusok és újságírók még csak nem is hallottak róla.

Az európai föderális állam előfeltételei tehát nem biztosítottak, a föderalisták olyan megszállottak, akik – a kommunistákhoz hasonlóan – azt gondolják, hogy minden megvalósítható, csak akarni és kierőszakolni kell. Nem kell nagy jóstudomány annak előrejelzéséhez, hogy ennek kudarc lesz a vége…