Vélemény és vita
Európa à la carte?
A változásokhoz az európai politikai térben új erők kellenek, amelyek néhány országban figyelemre méltó súllyal már jelen is vannak.
Az Európai Unió vezetői többször kategorikusan kizárták, hogy valamely ország csak az érdekeinek és adottságainak megfelelő módon vegyen részt egy európai együttműködésben, mondván, hogy nincs à la carte unió, a tagsággal olyan kötelezettségeket is fel kell vállalni, amelyek az adott ország érdekeinek vagy feltételeinek nem felelnek meg. A valóságban azonban egyfajta a’ la carte együttműködés már eddig is megvalósult, hiszen nem mindenki vezette be az eurót, és nem mindenki tagja az schengeni övezetnek, a nem tagokkal (például Norvégiával) pedig egyedi egyezményeket kötött az unió.
Az Európa jövőjével kapcsolatos vitákban az elmúlt két évtizedben mintegy tucatnyi variáció merült fel, amelyek skálája a szabadkereskedelmi övezettől az egységes (szövetségi) államig terjed. Az egységes vagy föderális európai állam gondolata évszázados múltra tekint vissza, elég csak idézni Victor Hugó 1849-es párizsi békekonferencián mondott beszédét, amely szerint „Eljön a nap, amikor ti franciák, ti oroszok, ti olaszok, ti angolok, ti németek, ti a kontinens valamennyi nemzete, anélkül, hogy elvesztenétek egyéni kvalitásotokat és dicső egyéniségeteket, magasabb szintű egységbe forrtok össze, egy európai testvériséget alkotva…”
Nos, ez a nap még nem jött el, ami megvalósult, az – a korábbi uniós bizottsági elnök, José Manuel Barroso meghatározását idézve – egy birodalom, amely igen távol van attól, hogy az európai testvériség alapja lehetne. Ha az európai szövetségi állam felté-telei nincsenek is meg, egy ennél lazább együttműködési forma már reálisabban megvalósítható lenne. Ezek közül kiemelhető a nemzetállamok konföderációjának gondolata, amelyet már Joachim von Ribbentrop valamikori német külügyminiszter is felvetett arra az eshetőségre, ha a németek megnyerik a háborút. Ismertebb azonban a Charles de Gaulle nevéhez kötött, de Christian Fouchet, Franciaország dániai nagykövete által kidolgozott terv. A Fouchet-terv értelmében az uniónak négy intézménye lenne, a Tanács az államfők részvételével, a Miniszterek Tanácsa a tárcavezetők közreműködésével, a Politikai Bizottság, amelyben a tagállamok delegáltjai vennének részt, és az Európai Parlament, amelynek véleményező szerepe lenne. A döntés-előkészítés és a döntések végrehajtása a Politikai Bizottság feladata lenne, a döntés pedig a Tanácsban történne. Mégpedig egyhangúlag. Ha valamelyik ország nincs jelen egy döntésnél, vagy tartózkodik, akkor a döntések rá nem vonatkoznak, de bármikor csatlakozhat, és akkor a döntések rá is kötelezővé válnak. Az uniónak lenne költségvetése, amelyet a Politikai Bizottság állít össze és a Tanács hagyja jóvá.
Lényegében ugyanezt az együttműködési formát vetette fel az Európai Konventen Jens-Peter Bonde dán uniós képviselő, az akkori Demokráciák és Sokszínűség Európája (Europe of Democracies and Diversities) nevű parlamenti csoport vezetője.
Az integráció perspektíváját elvető, rugalmas együttműködési forma gondolatát fogalmazta meg két svájci professzor, Bruno S. Frey és Reiner Eichenberger. A zürichi egyetem professzorai a svájci kantonok példáját alapul véve olyan rendszert dolgoztak ki, amelyben az egyes tagállamok – egy mindenkire érvényes közös minimumon túlmenően – csak azokon a területeken működnek együtt, amelyekben érdekeltek. Az elképzelés szerint az európai országok együttműködése rugalmas, változtatható struktúra lenne, amelyben az egyes országok – érdekeiknek megfelelően – különböző mértékben vennének részt. Ennek a javaslatnak a legfontosabb gondolata, hogy nem törekszik valamiféle homogenitásra, nem cél az „egyre szorosabb unió” létrehozása. Ezt az együttműködési formát egyébként különböző elnevezések alatt többen is felvetették már. Például a dán Juni Movement (a név utalás egy szavazás időpontjára, amikor Dánia elutasította a maastrichti egyezményt) javasolta a „változó geometria” vagy a „olimpiai körök” elnevezést, de az „Európa à la carte” kifejezés is ismert. Mindhárom elnevezés arra utal, hogy minden ország csak olyan területeken hangolja össze politikáját, vagy vesz részt közös akciókban, amelyekben érdekelt.
Gyakran elhangzik a többfokozatú vagy többsebességű Európa gondolata is, főleg elutasító formában („nem akarunk…”). Ez az együttműködési forma megtartaná a közös végső célt, mondjuk a föderális államot, de elismerné, hogy az egyes országok különböző időben, különböző gyorssággal érnének el oda. E forma ellen főleg a periféria országainak politikusai tiltakoznak, mert úgy érzik, hogy ezzel másodrendű tagok lennének az unióban. Ehhez hasonló változat a koncentrikus körök elnevezésű is, azzal a különbséggel, hogy az integrációra vonatkozóan nem tűz ki semmilyen távlati célt, hanem tudomásul veszi, hogy az egyes országok az integráció különböző fokozataiban érdekeltek.
A legegyszerűbb együttműködési forma egy szabadkereskedelmi övezet lenne, amelyet például Nigel Farage, az Egyesült Királyság Függetlenségi Pártjának (UKIP) vezetője javasolt, aki el is érte, hogy Nagy-Britannia kiváljon az unióból. Ám ha Farage-t szélsőségesnek is minősítik, gyakorlatilag ugyanezt mondja a szélsőségesnek egyáltalán nem minősíthető Paul de Grauwe, a Leuveni Egyetem közgazdászprofesszora is.
A De Morgen nevű belga napilap 2006. március 18-i számában meg is magyarázta álláspontját, s ezt érdemes hosszasabban is idézni: „A politikai unió egy valutaunió logikus végpontja. De ha a politikai unió nem jön létre, akkor hosszú távon az eurózóna nem maradhat fenn. Most, hogy a politikai uniót senki sem akarja, el lehet gondolkodni, hogy jó ötlet volt-e a valutaunió létrehozása. Alig merem kimondani, hogy hosszabb távon a monetáris unió el fog bukni. Nem a következő évben, de egy jó tíz-húsz éves időhorizonton belül. Nincs ugyanis példa arra, hogy egy valutaunió politikai unió nélkül fennmaradt volna. Valamennyi összeomlott. Elkerülhetetlenül be fognak következni külső megrázkódtatások, és ekkor a monetáris unió politikai unió nélkül meglehetősen törékenynek fog bizonyulni. Az olyan Don Quijote-ék kivételével, mint Guy Verhofstadt (belga miniszterelnök volt 1999 és 2008 között), senkit sem látok, aki politikai uniót akarna… (…) Egy nagy szabadkereskedelmi övezet marad az egyedüli reális alternatíva Európa számára. Illúzió, hogy a közeljövőben politikai uniót tudunk létrehozni.” Csak emlékeztetőül mondom, hogy egy politikai unióban a központi kormányzat felelősséget vállal az egyes részek gazdasági és társadalmi problémáiért. Egy politikai unióban nem fordulhat elő az, ami Görögországgal történik. Ehhez azonban a GDP tizenöt-huszonöt százalékának központosítására lenne szükség, a nettó befizetők pedig még a jelenlegi egy százalékot is sokallják. Egy forradalmian új, egyben ma még utópisztikus javaslat a lokalizáció, ami megfordítaná a jelenlegi turbókapitalizmus gondolatmenetét, és a központba nem a multinacionális cégek érdekeit, hanem a társadalmi igények (így mindenekelőtt a foglalkoztatási igények) kielégítését állítaná, messzemenően támaszkodva a helyi adottságok kihasználására. A gondolatot Colin Hines angol környezetvédő aktivista fejtette ki részletesebben a Lokalizáció – Egy globális kiáltvány (Localisation – A global Manifesto, Earthscan Publication Ltd., London, 2000) című könyvében. Ennek a környezetvédelmi és társadalmi szempontból is ésszerű javaslatnak azonban jelenleg nincs semmilyen realitása.
Az Európai Parlament baloldali (nem a szocialisták, hanem az egyesült baloldal) frakciója és a zöld képviselőcsoport a jelenlegi Európai Birodalommal is beérné, ha az unió feladná neoliberális gazdaságpolitikáját, és nagyobb erőfeszítéseket tenne a környezetvédelmi célok elérése érdekében.
Az unió vezetése azonban képtelen a változtatásokra, ami érthető is, hiszen a jelenlegi helyzetet eredményező szemléletben és szellemben szocializálódott. A változásokhoz az európai politikai térben új politikai erőknek kell megjelenniük, amelyek néhány országban figyelemre méltó súllyal már jelen is vannak. A helyzet a szocialista országok nyolcvanas évekbeli vergődéséhez hasonló, ami végül is a rendszerváltozásnak nevezett folyamathoz vezetett. Remélhetőleg egy ilyen folyamat az Európai Unióban is beindul, különösen, ha a jelentősebb országokban a közeljövőben megtartandó választások eredményei a változásokat alátámasztják!
Az Európa jövőjével kapcsolatos vitákban az elmúlt két évtizedben mintegy tucatnyi variáció merült fel, amelyek skálája a szabadkereskedelmi övezettől az egységes (szövetségi) államig terjed. Az egységes vagy föderális európai állam gondolata évszázados múltra tekint vissza, elég csak idézni Victor Hugó 1849-es párizsi békekonferencián mondott beszédét, amely szerint „Eljön a nap, amikor ti franciák, ti oroszok, ti olaszok, ti angolok, ti németek, ti a kontinens valamennyi nemzete, anélkül, hogy elvesztenétek egyéni kvalitásotokat és dicső egyéniségeteket, magasabb szintű egységbe forrtok össze, egy európai testvériséget alkotva…”
Nos, ez a nap még nem jött el, ami megvalósult, az – a korábbi uniós bizottsági elnök, José Manuel Barroso meghatározását idézve – egy birodalom, amely igen távol van attól, hogy az európai testvériség alapja lehetne. Ha az európai szövetségi állam felté-telei nincsenek is meg, egy ennél lazább együttműködési forma már reálisabban megvalósítható lenne. Ezek közül kiemelhető a nemzetállamok konföderációjának gondolata, amelyet már Joachim von Ribbentrop valamikori német külügyminiszter is felvetett arra az eshetőségre, ha a németek megnyerik a háborút. Ismertebb azonban a Charles de Gaulle nevéhez kötött, de Christian Fouchet, Franciaország dániai nagykövete által kidolgozott terv. A Fouchet-terv értelmében az uniónak négy intézménye lenne, a Tanács az államfők részvételével, a Miniszterek Tanácsa a tárcavezetők közreműködésével, a Politikai Bizottság, amelyben a tagállamok delegáltjai vennének részt, és az Európai Parlament, amelynek véleményező szerepe lenne. A döntés-előkészítés és a döntések végrehajtása a Politikai Bizottság feladata lenne, a döntés pedig a Tanácsban történne. Mégpedig egyhangúlag. Ha valamelyik ország nincs jelen egy döntésnél, vagy tartózkodik, akkor a döntések rá nem vonatkoznak, de bármikor csatlakozhat, és akkor a döntések rá is kötelezővé válnak. Az uniónak lenne költségvetése, amelyet a Politikai Bizottság állít össze és a Tanács hagyja jóvá.
Lényegében ugyanezt az együttműködési formát vetette fel az Európai Konventen Jens-Peter Bonde dán uniós képviselő, az akkori Demokráciák és Sokszínűség Európája (Europe of Democracies and Diversities) nevű parlamenti csoport vezetője.
Az integráció perspektíváját elvető, rugalmas együttműködési forma gondolatát fogalmazta meg két svájci professzor, Bruno S. Frey és Reiner Eichenberger. A zürichi egyetem professzorai a svájci kantonok példáját alapul véve olyan rendszert dolgoztak ki, amelyben az egyes tagállamok – egy mindenkire érvényes közös minimumon túlmenően – csak azokon a területeken működnek együtt, amelyekben érdekeltek. Az elképzelés szerint az európai országok együttműködése rugalmas, változtatható struktúra lenne, amelyben az egyes országok – érdekeiknek megfelelően – különböző mértékben vennének részt. Ennek a javaslatnak a legfontosabb gondolata, hogy nem törekszik valamiféle homogenitásra, nem cél az „egyre szorosabb unió” létrehozása. Ezt az együttműködési formát egyébként különböző elnevezések alatt többen is felvetették már. Például a dán Juni Movement (a név utalás egy szavazás időpontjára, amikor Dánia elutasította a maastrichti egyezményt) javasolta a „változó geometria” vagy a „olimpiai körök” elnevezést, de az „Európa à la carte” kifejezés is ismert. Mindhárom elnevezés arra utal, hogy minden ország csak olyan területeken hangolja össze politikáját, vagy vesz részt közös akciókban, amelyekben érdekelt.
Gyakran elhangzik a többfokozatú vagy többsebességű Európa gondolata is, főleg elutasító formában („nem akarunk…”). Ez az együttműködési forma megtartaná a közös végső célt, mondjuk a föderális államot, de elismerné, hogy az egyes országok különböző időben, különböző gyorssággal érnének el oda. E forma ellen főleg a periféria országainak politikusai tiltakoznak, mert úgy érzik, hogy ezzel másodrendű tagok lennének az unióban. Ehhez hasonló változat a koncentrikus körök elnevezésű is, azzal a különbséggel, hogy az integrációra vonatkozóan nem tűz ki semmilyen távlati célt, hanem tudomásul veszi, hogy az egyes országok az integráció különböző fokozataiban érdekeltek.
A legegyszerűbb együttműködési forma egy szabadkereskedelmi övezet lenne, amelyet például Nigel Farage, az Egyesült Királyság Függetlenségi Pártjának (UKIP) vezetője javasolt, aki el is érte, hogy Nagy-Britannia kiváljon az unióból. Ám ha Farage-t szélsőségesnek is minősítik, gyakorlatilag ugyanezt mondja a szélsőségesnek egyáltalán nem minősíthető Paul de Grauwe, a Leuveni Egyetem közgazdászprofesszora is.
A De Morgen nevű belga napilap 2006. március 18-i számában meg is magyarázta álláspontját, s ezt érdemes hosszasabban is idézni: „A politikai unió egy valutaunió logikus végpontja. De ha a politikai unió nem jön létre, akkor hosszú távon az eurózóna nem maradhat fenn. Most, hogy a politikai uniót senki sem akarja, el lehet gondolkodni, hogy jó ötlet volt-e a valutaunió létrehozása. Alig merem kimondani, hogy hosszabb távon a monetáris unió el fog bukni. Nem a következő évben, de egy jó tíz-húsz éves időhorizonton belül. Nincs ugyanis példa arra, hogy egy valutaunió politikai unió nélkül fennmaradt volna. Valamennyi összeomlott. Elkerülhetetlenül be fognak következni külső megrázkódtatások, és ekkor a monetáris unió politikai unió nélkül meglehetősen törékenynek fog bizonyulni. Az olyan Don Quijote-ék kivételével, mint Guy Verhofstadt (belga miniszterelnök volt 1999 és 2008 között), senkit sem látok, aki politikai uniót akarna… (…) Egy nagy szabadkereskedelmi övezet marad az egyedüli reális alternatíva Európa számára. Illúzió, hogy a közeljövőben politikai uniót tudunk létrehozni.” Csak emlékeztetőül mondom, hogy egy politikai unióban a központi kormányzat felelősséget vállal az egyes részek gazdasági és társadalmi problémáiért. Egy politikai unióban nem fordulhat elő az, ami Görögországgal történik. Ehhez azonban a GDP tizenöt-huszonöt százalékának központosítására lenne szükség, a nettó befizetők pedig még a jelenlegi egy százalékot is sokallják. Egy forradalmian új, egyben ma még utópisztikus javaslat a lokalizáció, ami megfordítaná a jelenlegi turbókapitalizmus gondolatmenetét, és a központba nem a multinacionális cégek érdekeit, hanem a társadalmi igények (így mindenekelőtt a foglalkoztatási igények) kielégítését állítaná, messzemenően támaszkodva a helyi adottságok kihasználására. A gondolatot Colin Hines angol környezetvédő aktivista fejtette ki részletesebben a Lokalizáció – Egy globális kiáltvány (Localisation – A global Manifesto, Earthscan Publication Ltd., London, 2000) című könyvében. Ennek a környezetvédelmi és társadalmi szempontból is ésszerű javaslatnak azonban jelenleg nincs semmilyen realitása.
Az Európai Parlament baloldali (nem a szocialisták, hanem az egyesült baloldal) frakciója és a zöld képviselőcsoport a jelenlegi Európai Birodalommal is beérné, ha az unió feladná neoliberális gazdaságpolitikáját, és nagyobb erőfeszítéseket tenne a környezetvédelmi célok elérése érdekében.
Az unió vezetése azonban képtelen a változtatásokra, ami érthető is, hiszen a jelenlegi helyzetet eredményező szemléletben és szellemben szocializálódott. A változásokhoz az európai politikai térben új politikai erőknek kell megjelenniük, amelyek néhány országban figyelemre méltó súllyal már jelen is vannak. A helyzet a szocialista országok nyolcvanas évekbeli vergődéséhez hasonló, ami végül is a rendszerváltozásnak nevezett folyamathoz vezetett. Remélhetőleg egy ilyen folyamat az Európai Unióban is beindul, különösen, ha a jelentősebb országokban a közeljövőben megtartandó választások eredményei a változásokat alátámasztják!