Vélemény és vita
Eszdéesztelenségek
A Konrád- és a Heller-féle agressziót csak az tudja elkövetni, aki szó szerint mindenre képes
Heller Ágnes Hitlerhez, Konrád György pedig Ceaucescuhoz hasonlította Orbán Viktort. Ez a helyzetértékelés és jövővízió annyira abszurd, hogy a politikai bohózat kategóriába sorolhatnánk, ám, tekintettel arra, hogy ezek a személyek valaha komoly szellemi teljesítményekre voltak képesek, érdemes lenne eltöprengeni azon, hogy mi is a gyökere e súlyos pszichopatológiai jelenségeknek. Ahogy Kosztolányi Dezső írta: „Megérteni annyi, mint megbocsátani. Ami megfordítva is igaz. Megbocsátani annyi, mint megérteni. Ha irgalmas szemmel tekintünk egy förtelmes emberre, vagy egy förtelmes tárgyra, akkor már majdnem meg is értjük.”
Munkahipotézisem az üggyel kapcsolatban az, hogy ilyen egészen extrém verbális agressziót csak az tud elkövetni, aki extrém módon kétségbeesett. Aki annyira sarokba szorítva és kiszolgáltatva érzi magát, hogy a szó szoros értelmében mindenre képes. Ha ez a feltevés helytálló, akkor azt a további kérdést kell feltennünk, hogy miért ennyire extrém módon kétségbeesett Heller Ágnes és Konrád György.
A dolog azért is talányos, mert mindketten igen öreg emberek, és szellemi teljesítményeik alapján nyugodt, derűs elégedettséggel is készülődhetnének az elmúlásra, bölcs, elgondolkodtató tanácsokkal ellátva az utókort. A nagy kérdés tehát, hogy miből ered az a kétségbeesés, ami mindezek helyett éppen életük utolsó éveiben darálja le brutálisan azt is, ami talán akár elismerésre méltó is lehetne életművükben. Ezt feltehetőleg valami egészen tragikus lélektani csapás válthatta ki.
Nagy kérdés, hogy mi ez a csapás, és miért irányul az ebből eredő kétségbeesés irracionális agresszivitása éppen Orbán Viktor személyére. Apokaliptikus víziójukkal ugyanis olyan történelmi démonná avatják a miniszterelnököt, akinek a történelemből való kiiktatása nélkül akár az egész emberiségre, de legalábbis a magyarságra kikerülhetetlenül a teljes pusztulás vár. Ez a – lássuk be – némileg túldimenzionált rettegés és gyűlölet egyébként egyre inkább elhatalmasodni látszik az egész balliberális politikai szegmensben, így az okokat feltehetőleg a hétköznapi politika „anyázástechnikai” felszínénél sokkal mélyebb rétegekben kell keresnünk.
Bár mélységes mély a múltnak kútja, ezért teljesen önkényes bármilyen „kezdőpont” kiválasztása e paranoia genezisét illetően, de talán induljunk ki abból a harminc évvel ezelőtti pillanatból, amikor a „rendszerváltás” fedőnevű akciósorozat fontos epizódjaként az erre a célra létrehozott „inkubátorokban” életre kelnek a „rendszerváltás” pártjai. E pártok lényegében kivétel nélkül Aczél György és Soros György, vagyis a „lokális SZDSZ” és a „globális SZDSZ” intim liezonjából születtek.
E két jeles férfiú egyébként több alkalommal személyesen egyeztetett ezt megelőzően a stratégiai teendőket illetően. Bár számos párt született az SZDSZ mellett, a főkonstruktőrök (fődestruktőrök) arra nagyon ügyeltek, hogy minden pártban jelen legyenek, lehetőleg meghatározó pozícióban azok az SZDSZ-es „belső pártok”, amelyek kritikus pillanatokban a globális SZDSZ stratégiai érdekei szerinti irányba fordítják az adott pártban zajló folyamatokat. S amikor egy-egy pártban valaki megkísérelte volna elszigetelni, vagy pláne kiiktatni az SZDSZ-es belső pártot, akkor előbb ezeket a reprezentánsokat, személyeket, csoportokat, majd végül magukat a pártokat is megsemmisítette a globális SZDSZ belső ügynökhálózataként, a rendszerváltás politikai ÁVH-jaként üzemeltetett lokális SZDSZ.
Az MDF-től a Kisgazdapárton át most az MSZP-ig bezárólag így semmisült, semmisül meg minden alakzat, amely előbb a kollaborációt, majd a szembefordulást választotta. Egyetlen kivétel van, a Fidesz, egészen pontosan Orbán Viktor. Bár kevésen múlt, hogy az 1993 nyarán még győzelemesélyes Fidesz a parlamentbe se jusson be 1994-ben, olyan brutális volt a lokális SZDSZ politikai ÁVH-jának megtorlása.
Ám Orbán Viktor 1998-ban már miniszterelnök, és 2010-től akár húsz éven át is az ország, most már történelmi ívű berendezkedésének meghatározója lehet. Ez az, ami Heller Ágnes és Konrád György számára nemcsak hogy abszolút megmagyarázhatatlan, hanem egészen felfoghatatlan és apokaliptikus történelmi tragédia. Mégpedig azért, mert olyan mértékben „odakozmáltak” saját hamis narratívájukhoz, ami arról szólt, hogy a globális SZDSZ egyetlen igazán meghatározó uralmi csoportosulása csakis és kizárólag a lokális SZDSZ, vagyis a Heller Ágnesek és Konrád Györgyök lehetnek, hogy nem képesek feldolgozni, sőt egyáltalán felfogni sem, hogy ez már régen nincs így.
Feltehetőleg nem tudták, merték („Tudjuk, Merjük, Tesszük”) értelmezni sem például azt a talán nem egészen jelentéktelen tényt, hogy mint a pára tűnt a semmibe az SZDSZ nevű párt. Hogy még ennél is páraszerűbben tűnt szintén a semmibe a globális SZDSZ sok évtizeden át megkérdőjelezhetetlen erejű lokális véleményhatalmi diktatúrájának zászlóshajója, a Népszabadság. Szóval hogy miként Cseh Tamás egyik dalának refrénje fogalmaz, „kihúzom, leereszt, elteszem” egyszerűséggel számolta, számolja fel a globális SZDSZ az elmúlt évtizedek során általa „kitartott” kollaboránsainak a maradékát is.
Mindez Heller és Konrád számára tökéletes történelmi horror, és mivel a gazdájukat mégsem vádolhatják mindezért, minden létező agresszivitásukat Orbán Viktorra zúdítják, benne látva pusztulásuk legfőbb megtestesítőjét. Pedig ha esetleg Kosztolányi intelmét megfogadva megpróbálnának elgondolkodni e helyzet „okain is tán”, akkor módfelett izgalmas szellemi élményben lehetne részük.
Munkahipotézisem az üggyel kapcsolatban az, hogy ilyen egészen extrém verbális agressziót csak az tud elkövetni, aki extrém módon kétségbeesett. Aki annyira sarokba szorítva és kiszolgáltatva érzi magát, hogy a szó szoros értelmében mindenre képes. Ha ez a feltevés helytálló, akkor azt a további kérdést kell feltennünk, hogy miért ennyire extrém módon kétségbeesett Heller Ágnes és Konrád György.
A dolog azért is talányos, mert mindketten igen öreg emberek, és szellemi teljesítményeik alapján nyugodt, derűs elégedettséggel is készülődhetnének az elmúlásra, bölcs, elgondolkodtató tanácsokkal ellátva az utókort. A nagy kérdés tehát, hogy miből ered az a kétségbeesés, ami mindezek helyett éppen életük utolsó éveiben darálja le brutálisan azt is, ami talán akár elismerésre méltó is lehetne életművükben. Ezt feltehetőleg valami egészen tragikus lélektani csapás válthatta ki.
Nagy kérdés, hogy mi ez a csapás, és miért irányul az ebből eredő kétségbeesés irracionális agresszivitása éppen Orbán Viktor személyére. Apokaliptikus víziójukkal ugyanis olyan történelmi démonná avatják a miniszterelnököt, akinek a történelemből való kiiktatása nélkül akár az egész emberiségre, de legalábbis a magyarságra kikerülhetetlenül a teljes pusztulás vár. Ez a – lássuk be – némileg túldimenzionált rettegés és gyűlölet egyébként egyre inkább elhatalmasodni látszik az egész balliberális politikai szegmensben, így az okokat feltehetőleg a hétköznapi politika „anyázástechnikai” felszínénél sokkal mélyebb rétegekben kell keresnünk.
Bár mélységes mély a múltnak kútja, ezért teljesen önkényes bármilyen „kezdőpont” kiválasztása e paranoia genezisét illetően, de talán induljunk ki abból a harminc évvel ezelőtti pillanatból, amikor a „rendszerváltás” fedőnevű akciósorozat fontos epizódjaként az erre a célra létrehozott „inkubátorokban” életre kelnek a „rendszerváltás” pártjai. E pártok lényegében kivétel nélkül Aczél György és Soros György, vagyis a „lokális SZDSZ” és a „globális SZDSZ” intim liezonjából születtek.
E két jeles férfiú egyébként több alkalommal személyesen egyeztetett ezt megelőzően a stratégiai teendőket illetően. Bár számos párt született az SZDSZ mellett, a főkonstruktőrök (fődestruktőrök) arra nagyon ügyeltek, hogy minden pártban jelen legyenek, lehetőleg meghatározó pozícióban azok az SZDSZ-es „belső pártok”, amelyek kritikus pillanatokban a globális SZDSZ stratégiai érdekei szerinti irányba fordítják az adott pártban zajló folyamatokat. S amikor egy-egy pártban valaki megkísérelte volna elszigetelni, vagy pláne kiiktatni az SZDSZ-es belső pártot, akkor előbb ezeket a reprezentánsokat, személyeket, csoportokat, majd végül magukat a pártokat is megsemmisítette a globális SZDSZ belső ügynökhálózataként, a rendszerváltás politikai ÁVH-jaként üzemeltetett lokális SZDSZ.
Az MDF-től a Kisgazdapárton át most az MSZP-ig bezárólag így semmisült, semmisül meg minden alakzat, amely előbb a kollaborációt, majd a szembefordulást választotta. Egyetlen kivétel van, a Fidesz, egészen pontosan Orbán Viktor. Bár kevésen múlt, hogy az 1993 nyarán még győzelemesélyes Fidesz a parlamentbe se jusson be 1994-ben, olyan brutális volt a lokális SZDSZ politikai ÁVH-jának megtorlása.
Ám Orbán Viktor 1998-ban már miniszterelnök, és 2010-től akár húsz éven át is az ország, most már történelmi ívű berendezkedésének meghatározója lehet. Ez az, ami Heller Ágnes és Konrád György számára nemcsak hogy abszolút megmagyarázhatatlan, hanem egészen felfoghatatlan és apokaliptikus történelmi tragédia. Mégpedig azért, mert olyan mértékben „odakozmáltak” saját hamis narratívájukhoz, ami arról szólt, hogy a globális SZDSZ egyetlen igazán meghatározó uralmi csoportosulása csakis és kizárólag a lokális SZDSZ, vagyis a Heller Ágnesek és Konrád Györgyök lehetnek, hogy nem képesek feldolgozni, sőt egyáltalán felfogni sem, hogy ez már régen nincs így.
Feltehetőleg nem tudták, merték („Tudjuk, Merjük, Tesszük”) értelmezni sem például azt a talán nem egészen jelentéktelen tényt, hogy mint a pára tűnt a semmibe az SZDSZ nevű párt. Hogy még ennél is páraszerűbben tűnt szintén a semmibe a globális SZDSZ sok évtizeden át megkérdőjelezhetetlen erejű lokális véleményhatalmi diktatúrájának zászlóshajója, a Népszabadság. Szóval hogy miként Cseh Tamás egyik dalának refrénje fogalmaz, „kihúzom, leereszt, elteszem” egyszerűséggel számolta, számolja fel a globális SZDSZ az elmúlt évtizedek során általa „kitartott” kollaboránsainak a maradékát is.
Mindez Heller és Konrád számára tökéletes történelmi horror, és mivel a gazdájukat mégsem vádolhatják mindezért, minden létező agresszivitásukat Orbán Viktorra zúdítják, benne látva pusztulásuk legfőbb megtestesítőjét. Pedig ha esetleg Kosztolányi intelmét megfogadva megpróbálnának elgondolkodni e helyzet „okain is tán”, akkor módfelett izgalmas szellemi élményben lehetne részük.