Vélemény és vita
Észak Dél ellen?
A mai Amerikai Egyesült Államok egész anyagi vagyona is eltörpülne ahhoz a „jóvátételhez” képest, amit ma kártérítésként kellene fizetni az USA fekete bőrű lakóinak
Ellentétben Virginia többi részével, a Charlottesville nevű kisvárost megkímélte a polgárháború, mert a polgármester feladta a várost, így kímélve meg a pusztulástól. A mostani demokrata városvezetés azonban nem bizonyult ilyen megfontoltnak, mert minden vitát mellőzve kívánta eltávolítani Lee tábornok szobrát. De vajon miért feldolgozatlan máig is az amerikai történelem e legtragikusabb konfliktusa, miért válhatott a mai helyzetben újabb összecsapások okává ez az „emlékezetpolitikailag” még mindig igen kényes téma, és főként miért provokálhat újabb polgárháborút?
A köztudat máig is fekete-fehér leegyszerűsítéssel a jó északiak és a gonosz déliek összecsapásaként írja le a történteket. A fekete-fehér leegyszerűsítés ráadásul ebben az esetben szó szerint is értendő, hisz a történések egyik központi „toposza” kétségtelenül a fekete bőrű rabszolgák helyzetének kezelése volt. Mindebből tehát az látszik kiderülni, hogy a lehető legrosszabbak a feltételek ahhoz, hogy az Amerikai Egyesült Államok népe végre elkezdje feldolgozni azokat a máig sem feltárt, sőt többnyire inkább meghamisított, elhazudott történelmi traumákat, amelyek „oda is, vissza is” bőven adnának munkát mindazoknak, akik valóban őszintén és jó szándékkal szeretnék békésen lecsillapítani ezt a hamu alatt éledezni látszó potenciális történelmi tűztengert. Mivel a polgárháború központi eleme a felszínen valóban a rabszolgaság ügye volt, először ezt kellene szemügyre vennünk.
Már a spanyolok számára is nyilvánvaló volt, hogy az Új Világban az igazi „aranybányát” nem annyira a szó szoros értelmében vett aranybányák jelentik, hanem főként az ültetvényes gazdálkodás. A cukornád, a gyapot és a dohány mesés jövedelmekhez juttatta a gyarmatosítókat, csakhogy volt egy probléma. Mégpedig, hogy sem az őslakos indiánok, sem az Európából érkező fehér bevándorlók nem voltak alkalmasak erre az iszonyatos körülmények között végzendő munkára.
Mivel, mint kiderült, az afrikai ember immunrendszere eredményesebben szállt szembe a malária és a sárgaláz kórokozóival, így ez, valamint az, hogy ez az emberfajta alkatilag is alkalmasabbnak látszott erre a munkára, vezetett oda, hogy háromszáz év alatt minimum húszmillió négert hurcoltak át Afrikából az amerikai kontinensre. Azért rabszolgaként, mert ezt a brutális munkát „piaci alapon” egyszerűen nem lehetett volna megfizetni.
A kapitalizmus globális masinériája egyébként mindig fesztelenül alkalmazta és alkalmazza ma is a közvetlen fizikai kényszert, ha a piaci mechanizmusok mögé rejtett, állandóan jelenlévő „strukturális” erőszak már nem elégséges az adott termelési rendszer zavartalan működtetéséhez.
Az az elmúlt hetven év során kialakult hamis mitológia, miszerint a szabad piac és liberális („szabad”) demokrácia kezdettől fogva elválaszthatatlan párost alkotott, ócska demagógia. A rabszolgaság tehát nem erkölcsi probléma volt, hanem az egész új világbeli angolszász konstrukció legfőbb hatalomgazdasági talapzata. Ám egyre súlyosabb feszültségeket gerjesztett a hatalomgazdasági rendszer belsejében az, hogy míg az ültetvényes rabszolgatartásra épülő Dél a szabad kereskedelemben, addig az önálló ipari hatalommá válni készülő Észak sokkal inkább egy igen magas védővámokkal szigorúan védett rendszer fenntartásában volt érdekelt.
Észak uralkodó elitje a rabszolgaság ügyét hamis demagógiával inkább Dél hatalomgazdasági talapzatának szétzúzására használta. Kérdés, hogy e meghamisított konfliktustömeg, a Dél méltánytalan s hazug elítélése, a szemforgató és demagóg Észak cinizmusa miként kapcsolódik a mai Amerika egyre bonyolultabb konfliktustereihez.
Nos, talán úgy fogalmazhatnánk meg a lényeget, hogy két egyaránt feldolgozatlan történelmi trauma-tömeg néz farkasszemet egymással s zúdítja minden elkeseredett dühét egymásra, miközben mindketten szerencsétlen áldozatai „valaminek”, aminek a néven nevezése egy ideig még biztosan várat magára. Igen valószínű, hogy kamatos kamattal számolva a mai Amerikai Egyesült Államok egész anyagi vagyona is eltörpülne ahhoz a „jóvátételhez” képest, amit a ma hatályos amerikai polgári jog alapján kellene kártérítésként fizetni az USA fekete bőrű lakóinak történelmi tragédiájuk kompenzálásaként.
A radikális mozgalmak dühe tehát érthető, de nem menthető. Ennek az iszonyatos bonyolultságú konfliktustömegnek a felfejtése során ugyanis kiderülne, hogy a mindezt látszólag végrehajtó ellenfél, a „fehér ember”, lényegében szintén áldozat.
Egyre megrendítőbb adatok tanúskodnak ugyanis arról, hogy az amerikai fehér középosztály, amely látszólag nyertese volt ennek a globális kifosztási folyamatnak, amelynek a déli rabszolgatartás kétségtelenül fontos történelmi epizódja, most már évtizedek óta az anyagi, fizikai, lelki, erkölcsi, szellemi hanyatlás lejtőjén csúszik egyre lejjebb.
Mindez arról tanúskodik, hogy a „háttérben” működő „láthatatlan” hatalmi struktúra valójában minden szereplőt kifoszt, majd mikor értékmezőiket „letermelte”, veszélyes hulladékként sorsára hagy. Ez a veszélyes hulladék és törmeléktömeg (a „shit”) a láthatatlan struktúra által uralt globális véleményhatalomként üzemeltetett média segítségével most egymással készül leszámolni ahelyett, hogy együtt néznének szembe közös ellenségükkel.
Ez Charlottesville súlyos történelmi tanulsága, valóságos üzenete a nemzetállam Amerika lakóinak. Hogy a birodalmi Amerika cinikus uralmi elitjei próbálnak polgárháborút szítani az egymásra uszított megvezetett vesztesek között, s a jelek szerint e törekvésük sikeres is.
A köztudat máig is fekete-fehér leegyszerűsítéssel a jó északiak és a gonosz déliek összecsapásaként írja le a történteket. A fekete-fehér leegyszerűsítés ráadásul ebben az esetben szó szerint is értendő, hisz a történések egyik központi „toposza” kétségtelenül a fekete bőrű rabszolgák helyzetének kezelése volt. Mindebből tehát az látszik kiderülni, hogy a lehető legrosszabbak a feltételek ahhoz, hogy az Amerikai Egyesült Államok népe végre elkezdje feldolgozni azokat a máig sem feltárt, sőt többnyire inkább meghamisított, elhazudott történelmi traumákat, amelyek „oda is, vissza is” bőven adnának munkát mindazoknak, akik valóban őszintén és jó szándékkal szeretnék békésen lecsillapítani ezt a hamu alatt éledezni látszó potenciális történelmi tűztengert. Mivel a polgárháború központi eleme a felszínen valóban a rabszolgaság ügye volt, először ezt kellene szemügyre vennünk.
Már a spanyolok számára is nyilvánvaló volt, hogy az Új Világban az igazi „aranybányát” nem annyira a szó szoros értelmében vett aranybányák jelentik, hanem főként az ültetvényes gazdálkodás. A cukornád, a gyapot és a dohány mesés jövedelmekhez juttatta a gyarmatosítókat, csakhogy volt egy probléma. Mégpedig, hogy sem az őslakos indiánok, sem az Európából érkező fehér bevándorlók nem voltak alkalmasak erre az iszonyatos körülmények között végzendő munkára.
Mivel, mint kiderült, az afrikai ember immunrendszere eredményesebben szállt szembe a malária és a sárgaláz kórokozóival, így ez, valamint az, hogy ez az emberfajta alkatilag is alkalmasabbnak látszott erre a munkára, vezetett oda, hogy háromszáz év alatt minimum húszmillió négert hurcoltak át Afrikából az amerikai kontinensre. Azért rabszolgaként, mert ezt a brutális munkát „piaci alapon” egyszerűen nem lehetett volna megfizetni.
A kapitalizmus globális masinériája egyébként mindig fesztelenül alkalmazta és alkalmazza ma is a közvetlen fizikai kényszert, ha a piaci mechanizmusok mögé rejtett, állandóan jelenlévő „strukturális” erőszak már nem elégséges az adott termelési rendszer zavartalan működtetéséhez.
Az az elmúlt hetven év során kialakult hamis mitológia, miszerint a szabad piac és liberális („szabad”) demokrácia kezdettől fogva elválaszthatatlan párost alkotott, ócska demagógia. A rabszolgaság tehát nem erkölcsi probléma volt, hanem az egész új világbeli angolszász konstrukció legfőbb hatalomgazdasági talapzata. Ám egyre súlyosabb feszültségeket gerjesztett a hatalomgazdasági rendszer belsejében az, hogy míg az ültetvényes rabszolgatartásra épülő Dél a szabad kereskedelemben, addig az önálló ipari hatalommá válni készülő Észak sokkal inkább egy igen magas védővámokkal szigorúan védett rendszer fenntartásában volt érdekelt.
Észak uralkodó elitje a rabszolgaság ügyét hamis demagógiával inkább Dél hatalomgazdasági talapzatának szétzúzására használta. Kérdés, hogy e meghamisított konfliktustömeg, a Dél méltánytalan s hazug elítélése, a szemforgató és demagóg Észak cinizmusa miként kapcsolódik a mai Amerika egyre bonyolultabb konfliktustereihez.
Nos, talán úgy fogalmazhatnánk meg a lényeget, hogy két egyaránt feldolgozatlan történelmi trauma-tömeg néz farkasszemet egymással s zúdítja minden elkeseredett dühét egymásra, miközben mindketten szerencsétlen áldozatai „valaminek”, aminek a néven nevezése egy ideig még biztosan várat magára. Igen valószínű, hogy kamatos kamattal számolva a mai Amerikai Egyesült Államok egész anyagi vagyona is eltörpülne ahhoz a „jóvátételhez” képest, amit a ma hatályos amerikai polgári jog alapján kellene kártérítésként fizetni az USA fekete bőrű lakóinak történelmi tragédiájuk kompenzálásaként.
A radikális mozgalmak dühe tehát érthető, de nem menthető. Ennek az iszonyatos bonyolultságú konfliktustömegnek a felfejtése során ugyanis kiderülne, hogy a mindezt látszólag végrehajtó ellenfél, a „fehér ember”, lényegében szintén áldozat.
Egyre megrendítőbb adatok tanúskodnak ugyanis arról, hogy az amerikai fehér középosztály, amely látszólag nyertese volt ennek a globális kifosztási folyamatnak, amelynek a déli rabszolgatartás kétségtelenül fontos történelmi epizódja, most már évtizedek óta az anyagi, fizikai, lelki, erkölcsi, szellemi hanyatlás lejtőjén csúszik egyre lejjebb.
Mindez arról tanúskodik, hogy a „háttérben” működő „láthatatlan” hatalmi struktúra valójában minden szereplőt kifoszt, majd mikor értékmezőiket „letermelte”, veszélyes hulladékként sorsára hagy. Ez a veszélyes hulladék és törmeléktömeg (a „shit”) a láthatatlan struktúra által uralt globális véleményhatalomként üzemeltetett média segítségével most egymással készül leszámolni ahelyett, hogy együtt néznének szembe közös ellenségükkel.
Ez Charlottesville súlyos történelmi tanulsága, valóságos üzenete a nemzetállam Amerika lakóinak. Hogy a birodalmi Amerika cinikus uralmi elitjei próbálnak polgárháborút szítani az egymásra uszított megvezetett vesztesek között, s a jelek szerint e törekvésük sikeres is.