És a hajó megy

Csak olvasom a hírt, és bámulok.

Az eset körülbelül olyan, mint amikor elhagyatott, ágrólszakadt vándorra talál a cserkésző kiránduló az erdőben, gondos ápolásban részesíti, majd visszatér vele a helységbe, ahonnan a szerencsétlen elindult. Mert mi sem természetesebb, mint hogyha valaki útnak indulva bajba kerül, visszaviszik oda, ahonnan érkezett. Hiszen úgy lehet, életveszélybe is került. Hiszen majdnem meghalt. Hiszen majdnem belefulladt a tengerbe. Nem az a biztonságos, az illető(k)nek is leginkább megnyugtató megoldás, ha a veszély múltán, visszakerül kiindulópontjára? Ha – hazakerül? Végtére is a szülőföld biztonsága és az otthon melege, a hazai ízek, színek, szagok, hangulatok, a megszokás biztonsága stb.

Nézem a nagy böhöm talján hajót, dermedten, megbabonázva. Úgy lehet, Kolumbusz valamelyik társa nézhette így azt tojást, miről kiderült, miként is állítható a csúcsára – minden támaszték nélkül. A zseniálisan egyszerű megoldás őspéldázata előtt horgonyoz most ez a hajó. Egyetlen aprócska mondat előtt, amely így hangzik: így is lehet.

Az újság azt írja, száznyolc migránsról van szó. És bár a szikár tények után a szokásos – gyengülő – internacionális sirám következik, miszerint ez nem egyéb, mint az úgynevezett menedékjogi szabályok „példátlan” megsértése és az olasz parti őrség tulajdonképpen a gaz római kormány „ferdítéseinek” szellemében biztonságosnak minősítette a líbiai kikötőket, holott… Én mégis boldog megkönnyebbüléssel felsóhajtok: íme, megmenekült száznyolc élet – és íme, az első fecskék. Külön üdvözlet nekik. Szívbéli.
Valamikor a nyolcvanas évek elején – ha boldogult néhai filmkritikus-memóriám nem csal, 1983-ban – vetítették a jeles olasz rendező, Federico Fellini, az Országúton és az Amarcord készítőjének új filmjét: És a hajó megy. Ez volt a címe.

Igen: és a hajó megy.

Fellini filmjében egy világhírű operaénekesnő hamvait szállító hajó a háborúskodó végzetébe rohanó emberiség metaforája – azon a hajón voltaképpen mindnyájan rajta vagyunk. Azzal a szeretetteljes olasz öniróniával, ami egyebek között Boccacciót, Goldonit vagy éppenséggel magát Pinocchiót is adta nekünk. Ám itt és most ez a hajó egészen más. De szintén megy, és ez a fő.

A La Republica ugyan azt írja, ez volt a legelső ilyen eset, de hát az első fecskéket mindig követik a többiek. És így van ez rendjén, nagyon is. Csak elkezdeni nehéz, azután megy minden, mint a karikacsapás vagy mint régen Fordéknál az autógyártás: bedobták a lemezt, túloldalt meg kijött az autó. El kell kezdeni, ennyi az egész. És a hajó megy. Evviva!