Értékek küzdelme

A bajor választások egyik tanulsága a valamikori fősodratú pártok gyengülése és a politikai paletta két szélén lévő erő, a zöldek és a Németország számára a jelenlegi politikai kurzushoz képest eltérő alternatívát kínáló AfD jelentős mértékű megerősödése. A fősodratú pártok Németországban, de más uniós országokban is már régóta nem azt az irányvonalat képviselik, ami miatt évtizedekkel korábban főerővé nőtték ki magukat, de a választók ezt a változást csak jelentős késéssel érzékelik, igaz viszont, hogy akkor az elpártolás véglegessé válhat, különösen, ha van olyan mozgalom, amely átveheti a fősodratú pártok valamikori programját. Hol van már Bettino Craxi szocialista pártja, amely egykor Olaszországot kormányozta, hol van François Mitterrand szocialista pártja, a francia baloldal néhai vezető ereje és hová lett Jacques Chirac és Nicolas Sarkozy gaulle-ista pártjának (Les Ré­publicains) egykori fénye? De hová lett a tavalyi hó? – tehetnénk fel még a kérdést, ha már a franciáknál tartunk. Ugyanez elmondható majd mindegyik nyugati demokráciában, kivéve az angolszász államokat, ahol a kétpárti rendszert úgy alkották meg, hogy abba harmadik párt – ha csak nem alkot már az első induláskor többséget – nem léphet be.

A fősodratú pártok erodálódását részben korrupciós ügyek (Olaszország), részben azonban az okozta, hogy a pártok vezetése eltért eredeti értékrendszerétől. Ahogy az amerikai Nemzetbiztonsági Ügynökség egy korábbi munkatársa, John Schindler egy remek elemzésében kimutatta: a baloldal „kulturális baloldallá” alakult át, amely már nem a bérből és fizetésből élők helyzetének javításával, hanem a szexuális és egyéb kisebbségek, pél­dául a bevándorlók jogaival, a teljesen szabadon értelmezhető „emberi jogok” védelmével, a rasszizmus elleni küzdelemmel és hasonlókkal foglalkozik. Míg a jobboldal, amely a konzervatívabb, hazafiasabb érzelmű emberek értékeit képviselte, „nagytőkés jobboldallá” (corporate right) alakult át. Ez az átalakulás úgy ment végbe, hogy fontosabb kérdésekben a jobb- és baloldal között nincs is különbség, amit igen jól meg lehet figyelni az Európai Parlament szavazásai alkalmával, ahol a két nagy tömb a legtöbb kérdésben lényegében azonos módon dönt. Különösen egyetértenek abban, hogy a hagyományos európai értékekre (kereszténység, család) és az ezeket az értékeket képviselő nemzetállamokra nincs szükség. A szavazók túlnyomó többsége azonban nem vevő ezekre az ideológiákra és fokozatosan eltávolodik e fősodratú pártoktól, ami igen markánsan mutatkozott meg a legutóbbi bajorországi választásokon.

Az idők változására jellemző, hogy míg a Szovjetunió valaha az ateizmus fellegvára volt, a mai Oroszország a keresztény hit és a hagyományos értékek legfőbb támogatója lett, szemben a tradicionális értékeket elvető globalizmussal, és ami még érdekesebb, ebben szinte teljes mértékben egyetért Donald Trumppal, az Egyesült Államok jelenlegi elnökével. Donald Trump például az elnökválasztási kampányban a következőképen határozta meg politikáját:
„Nem fogjuk többé ezt az országot vagy népét átengedni a globalizáció erőinek. A boldogság és harmónia alapjai továbbra is a nemzetállamok maradnak. Szkeptikus vagyok az olyan nemzetközi szervezetekkel szemben, amelyek fárasz­tóak és tönkreteszik Amerikát. Az én kormányzásom alatt Amerika soha nem fog olyan egyezményeket elfogadni, amelyek korlátozzák képességünket, hogy ügyeinket magunk intézzük. Egy szuverén állam éles ellentétben áll Rockefeller vazallusaival vagy Soros új világrend és világkormány iránti óhajával.”

Putyin, egy Oroszország helyzetét értékelő, 2016 decemberében elmondott beszédében teljesen hasonló nézeteket fejtett ki:
„Azt látjuk, hogy számos nyugati ország olyan irányban halad, hogy tagadják vagy elutasítják saját gyökereiket, beleértve a keresztény gyökereiket, amelyek a nyugati civilizáció alapját képezik. Ezekben az országokban megtagadják a morális alapokat és a hagyományos identitást – a nemzeti, vallási, kulturális, sőt még a nemi identitást is elutasítják vagy relativizálják. Ezzel a nemzeti szinten végbemenő folyamattal egyidejűleg nemzetközi szinten is megfigyelhetünk egy egységes, unipoláris világmodell létrehozására irányuló törekvést, amely a nemzetközi jog és a nemzeti szuverenitás intézményeinek relativizálására és megszüntetésére irányul. Ilyen egypólusú világban nincs helye a szuverén nemzetállamoknak. Sok európai államban szégyellik vallási hovatartozásukat, félnek arról beszélni. A keresztény ünnepeket és megemlékezéseket eltörlik, vagy semlegesre nevezik át, mintha a keresztény ünnepek szégyellnivalók lennének. Ily módon eme ünnepek mélyebb erkölcsi értéke elhalványul. És ezek az országok ezt a modellt megpróbálják más országokra is rákényszeríteni. Mélyen meg van győződve arról, hogy ez az út a kultúra degradációjához és primitivizálásához vezet és a Nyugat mély demográfiai és erkölcsi válságát okozza.”

A két beszéd összehasonlításából világosan látszik, hogy az ukrán konfliktus ellenére nem Amerika és Oroszország, nem a Nyugat és a Kelet, hanem a globalizációs törekvések és ideológia áll szemben a nemzetállami keretek és a hagyományos értékek megtartását szorgalmazó erőkkel. Nem véletlen, hogy a globalizáció erőit képviselő nemzetközi sajtó élesen támadja mindkét vezetőt és mindent megtesz annak érdekében, hogy rontsa az amerikai-orosz viszonyt, nehogy a két vezető összefogása gátat tudjon emelni az euro-atlanti elit, a „háttérhatalom” világuralmi törekvé­seivel szemben.

A bajor választáson a szavazatarányok változását úgy is inter­pretálhatjuk, hogy a szo­cialista szavazók a zöldek felé, a keresztényszocialista (CSU) szavazók pedig az alternatívok (AfD) felé fordultak. Ez az átfordulás jelentős mértékű volt ugyan, mégsem mondhatjuk, hogy a politikai térkép számottevően átalakult volna, mert a CSU-t elhagyó szavazók értékrendje nem változott, csak egy radikálisabb párttól várják nézeteik érvényre juttatását, míg a zöldek térnyerése semmi jóval nem kecsegtet. A zöldek ugyanis nem a környezeti problémákat megoldani kívánó párt, hanem egy szélsőbaloldali képződmény a kommunisták tipikus jegyeivel: a kompromisszum-képtelenséggel, az ideológia túltengésével, a realitások semmibevételével, amire példa, hogy miattuk állították le a német atomerőműveket, hogy azután szénerőműveket építsenek helyettük, miközben a CO2-kibocsátás radikális csökkentését követelik. Lehet, jobban jártunk volna, ha a választók maradnak a szociáldemokrata párt mellett, de az kezd kijózanodni, és visszatér a Bad Godesberg-i programjához, most nem a marxizmussal, hanem a kultúrkommunizmussal szakítva. A politikai paletta lényegi változatlansága arra figyelmeztet, hogy óvatosan ítéljük meg a 2019-es parlamenti választásokon elérhető eredményeket. Fel kell arra is hívni a figyelmet, hogy Európa nyugati felének immunrendszere, amely még nem esett át a megvalósult kommunizmuson, sokkal gyengébb, kevéssé tud ellenállni a kultúrmarxista tanoknak.

Épp ezért a választásokra való felkészülés során nem elég csupán egyetlen kérdésre, a bevándorlásra koncentrálni, az hatékony lehet Európa keleti felén, de nem biztos, hogy ugyanolyan mozgósító erővel bír Nyugat-Európában. Foglalkozni kell például azokkal a gazdaságpolitikai kérdésekkel is, így a munkanélküliséggel, a középosztály lecsúszásával vagy a globalizációnak való kitettséggel, amelyek Európa nyugati felének lakosságát izgatják.

Végül nem régi a hír, hogy az Euró­pai Parlament Állampolgári jogok, bel- és igazságügyi bizottságában, ahol a Sargentini-jelentés is készült, egy svéd zöld képviselő javasolta, hogy a következő uniós költségvetésben egymilliárd eurót szánjanak azon NGO-k támogatására, amelyek az unió fundamentális „értékeinek” érvényesülésén dolgoznak. Nekünk is el kell gondolkodni azon, hogy saját érté­keinkkel kapcsolatos nézeteinket hogyan juttatjuk el még inkább az európai választópolgárokhoz.