Már a Barroso-féle bizottság (Barroso elnök egyébként hivatali ideje után, számos nagy nemzetközi és nemzeti csúcsintézmény vezetőihez hasonlóan, a Goldman Sachs szolgálatába állt) idején is tapasztalható volt a tagországok ügyeinek megítélésében a kettős mérce. A fősodorbeli ideákat mereven követő országokban felettébb kedvező megítélés alá estek a vitás ügyek az azoktól eltérő országokhoz viszonyítva.
Tipikus példa volt erre éppen hazánk, ahol a szoc-liberális Medgyessy-, Gyurcsány- és Bajnai-kurzus alatt szelíd elnézéssel kezelték a csatlakozásunk óta dúló túlzott költségvetési deficitet. Az Orbán-kormányra azonban azonnal lecsaptak a sok hátránnyal járó túlzottdeficit-eljárás keretében, és azt messze tovább fenntartották, mint indokolt lett volna. Ám ez a működési mód még „csak” a közösen elfogadott európai normák és az irányelvek önkényes alkalmazását jelentette.
A Juncker-féle bizottság azonban lényegesen előbbre lépett, a tagországok szükséges konszenzusán alapuló egyetértését mellőzve akar normákat bevezetni, hatásköröket a nemzeti joghatóságoktól önkényesen magához vonni, lopakodva centralizálni, sőt, mi több, egyenesen szembemegy ma már az érvényes közös európai értékekkel is. A szembemenetel elsősorban a schengeni normák esetében egyértelmű, amikor a bizottság a schengeni határokon belül, a régi országhatárokon is lehetővé tette az uniós polgárok többórás várakozással járó vegzatúra szerű ellenőrzését, miközben élesen bírálja azokat az országokat, amelyek az érvényes schengeni normákat betartva, ezeréves szabályokat és a schengeni eljárásrendet is követve ellenőrzik a közösségen kívülről érkezőket.
A lopakodó jogkör-centralizációs kísérletek közül jelenleg az energiaunió terve és az adóharmonizációs ötlete érdemel említést. Jelen írásban az energiaunió-tervezet részleteit kísérlem meg nagyító alá venni, főként abból a szempontból, hogy miként is értendő a brüsszeli bizottság értelmező szótárában a piac, ami neoliberális értelmezésben igazságos és méltányos rendet vág a kereslet-kínálat dzsungelében.
Kezdjük tehát az energiahordozók piacával. Ma a szén, a kőolaj, a földgáz, a biomassza, valamint az atom-, a nap- és szélenergia szolgálhat forrásául a gazdaság és a háztartások által felhasználható energiának. Ha a kontinens egészét nézzük, akkor nyilvánvalóan megállapítható, hogy az Európai Unió tagországai közül kivétel nélkül mindegyik kevesebb forrással rendelkezik, mint amennyire szüksége van, miközben a nem uniós tag Oroszország szinte minden hordozóban bővelkedik. Ebből logikusan adódik a képlet, hogy az unió országai energia tekintetében a vevők, az oroszok pedig az eladók.
A hangsúly azon van, hogy az unió tagországai a vevők, és nem maga az unió, amely szervezet jogi személyiséggel sem rendelkezik, tehát nem is partiképes, mint vásárló. Ezeréves tapasztalat, hogy a vevő akkor jár a legjobban, ha közvetlenül az eladótól vásárol és nem a csoda tudja hányadik közvetítőtől. Ezért is működött sokáig a rend, hogy az országok gázkontingenskereteket kötöttek le több évre, esetleg előre rögzített árakon. Ha éppen a szabad piacon olcsóbban lehetett vásárolni, akkor pedig ott vásároltak, és hanyagolták a kontingenst. A Horn-kormány azonban ezt az előnyt átadta a nyugati cégeknek, azzal, hogy a magyar szolgáltatókat kiütve, azokat engedte be (olcsó privatizáció és profitgarancia mellett) Magyarországra szolgáltatónak, hogy lefölözzék a kontingens és a szabadpiac ármozgásából adódó előnyöket. Olcsón, nagy mennyiségben vásároljanak az oroszoktól, és azt drágábban adják tovább a hazai fogyasztóknak.
Az energiaárak rakétaszerű emelkedése tehát nem volt véletlen, noha ezt a kínálat (oroszok) viselkedése még részben sem indokolta. Majd 2010-ben – törvényekkel és piaci tranzakciókkal – kiparancsolták a közvetítőket a rendszerből, és az ármegállapítás jogát az államra testálták. Ez még a rezsicsökkentéssel együtt sem jelentette azt, hogy a fogyasztó nem fizetné meg a korrekt árat, de nem kell neki extraprofitot a közvetítők zsebébe pumpálnia, amit azok szépen rendre kisöpörnek az országból.
Amikor az Európai Unió energiaunióról beszél, akkor ő maga csak a hang és nem a kéz, amelybe súlyos milliárdok hullanak e „rendszer” miatt. A kéz nem más, mint az európai nagy gázszolgáltatók, amelyek már régóta „csinálják”, de helyesebb, ha azt mondjuk deformálják a piacot, azon belül is alapvetően a fő energiahordozó, a földgáz piacát. Az Európai Unió pedig ehhez konokul asszisztál.
Az Ukrajnán átvezető és minket is ellátó gázvezetékkel az elmúlt években sok baj volt. Az ukránok megcsapolták, saját számlájukat nem akarták kiegyenlíteni, ezért Oroszország el akarja zárni ezt a vezetéket. Helyette az oroszok javasolták, hogy az európai fogyasztókat két ágon lássák el, és ehhez két gázvezeték is épül (Északi és Déli Áramlat). Kisebb tagállamok nyomására az unió is akart építeni saját gázvezetéket, a Nabuccót, ami ráadásul még az oroszon kívül azeri, türkmén, esetleg iráni gázt is szállíthatott volna. Oroszország sem szerette volna, ha csak egy ponton tud gázt eladni, célja volt a szállítói diverzifikálás, ezért déli szállítási útvonalat is tervezett. Bulgáriára azonban, ahol a déli vezeték elérte volna az uniót, iszonyú nyomás nehezedett. Addig dögönyözte a bizottság a bolgárokat, amíg azok vissza nem vonták az építési engedélyt – most súlyos euró százmilliókat fizethetnek az oroszoknak kártérítésként.
Ma ígéretesen alakul a „piac”, megépült német–orosz együttműködéssel az Északi Áramlat vezeték, de a tenger alatt fut, Lengyelországot messze elkerüli. Gázt csak Németországból kaphat majd mindenki, a nagy német (pontosabban a németországi telepítésű) cégektől. Mindezek tetejében meg fog épülni az Északi Áramlat második vezetéke is, annak ellenére, hogy az oroszokkal régóta kötelező az uniós harag, az embargó. Persze nem az amerikai és az európai nagy gázcégek számára, hanem mindenki másnak.
Az oroszok tettek is még egy kísérletet, hogy szállítóként ők se húzzák a rövidebbet. Ez lenne a Török Áramlat gázvezeték, amelyet az oroszok a Boszporusz európai oldaláig építenének ki. Akiknek gáz kell, azok meg tovább húzhatnák (pár évtizede is épült így egy gázvezeték ezres létszámú magyar munkással Orenburgtól egészen hazánkig és tovább). Mindennek ellenére az unió egyelőre nem mutatja a legcsekélyebb jelét sem annak, hogy beszállna ebbe a hatalmas infrastruktúra-fejlesztésbe mintegy tucatnyi tagországa érdekében.
Ráadásul azt is érdemes tudni (mielőtt a németekre mint nemzetre igazán elkezdenénk haragudni), hogy a „piacépítésben” érintett nagy cégek zöme ugyan német bejegyzésű, de nemzetközi és tőzsdén jegyzett vállalkozás. A múlt évek lezárt tőzsdei eredményei alapján tudható, hogy ezek profitjának zöme elhagyja Németországot, mert tulajdonosaik jórészt offshore helyeken bejegyzett virtigli „nemzetközi adóoptimalizáló” cégek, olyanok, amelyeknek „piaci szabadságáért” folytat kitartó küzdelmet az Európai Bizottság, élén a szabadság offshore pápájával, Jean-Claude Juncker elnökkel.
Esélyeink érdekeink védelmére ugyan csekélyek, de reményeink mégis nagyok, mert igen sokan vagyunk a potenciális vesztesek oldalán.