Ember és szurikáta

Tömegek ünnepelték az abortusz legalizációját eredményező népszavazási eredményt a hétvégén Írország­ban, s nyilvánvaló, hogy az igenek nagy többsége bőven szolgáltat majd muníciót azoknak, akik világszerte küzdenek a női önrendelkezés jogáért vagy úgy általában az egyén kizárólagos döntési lehetőségéért minden téren. Az ír kezdeményezés a katolikus egyház gyermekmolesztálási ügyei miatt megcsappant bizalmat kihasználva, néhány, az abortusztilalom rovására írható személyes tragédiát zászlajára tűzve győzedelmeskedett, utat nyitva Európa egyik legszabadosabb szabályozása előtt. Hiába állt ott a nemek oldalán épp annyi történet a szigorú törvény miatt végül megszületett, boldog emberekről. Vagyis nem a drámai sztorik befolyásolták elsősorban a szavazókat, hanem – mondjuk ki – az önzés.

A magzat emberi lény, és génjeiben a szeme színén kívül kódolva van minden külső és belső tulajdonsága, még gesztusai, habitusa, betegségekre való hajlama, tehát jövendő életének irányvonala is. Az anyák pedig jól tudják ezt, és nem csak akkor vannak tisztában azzal, hogy egy csoda növekedik bennük, amikor már a pozitív terhességi teszttől kezdve posztolják boldogságukat a közösségi oldalakon. Akkor is tudják, amikor a megszületendő gyermek „rosszkor” érkezik.

Ezerféle ok lehet arra, hogy egy anya ne akarja a gyermeket, s az adott okot egy kívülálló esetleg teljesen más súlyúnak látja, mint maga az állapotos nő. De lehet bármilyen erős az indok valójában, az emberi élet elpusztítása gyilkosság, és ezt az anyák jelentős része pontosan érzi, tettével önmagából is megöl egy darabot, ezért lelki sebe sosem gyógyul be teljesen. Az abortusz következtében emellett növekszik a vetélések, koraszülések száma, csökken a termékenység, amire a egészségpolitika válasza a megfelelő, általában igencsak drága kezelések támogatása.

A „modern” állam tehát – változó mértékben – dotálja az abortuszt, majd – legalábbis részben – fizeti a beavatkozás által okozott testi és lelki problémák elhárítását. Mindennek abszurditását azonban a liberális jogvédők szerint felülírja az egyén döntési szabadsága, gondolkodásukat pedig a felmérések alapján hazánkban is magáévá tette a többség.

Önigazolásként előszeretettel emlegetnek nemi erőszakban fogant vagy igazoltan halálos fejlődési rendellenességgel terhelt magzatokat, de nyilvánvaló, hogy az abortuszvita elsősorban nem ezekről szól. Hanem arról, dönthet-e a várandós nő saját további sorsának alakulásáról – hiszen a gyermek világra hozása vagy meg­ölése ezt határozza meg. Törvényes lehet-e a gyilkosság az anya könnyebb vagy könnyebbnek látszó életútja érdekében? Egy újabb országban mondtak erre igent. És a liberális véleményformálók igyekeznek elhitetni, hogy ez öröm, azt állítják, az ember szintet lépett azzal, hogy jog szerint még inkább úr lett élet és halál fölött.

Pedig az önzés által csak kisebbé válunk. Nagyobbá csupán a felelősségtudat és az alázat tesz, az a két dolog, ami fájón hiányzik korunkból. Felelősség a szexualitásban, felelősség tetteink következményeit illetően, alázat a másik ember és általában az élet iránt – elcsépelten hangzik, ugye? Vaskalapos szöveg, nem trendi. Vagy mégis? Ki ne hallott volna az elmúlt hetekben a szurikátaügyről? A történet kapcsán sok szó esett az élet értékéről is, leginkább persze a szurikátáéról, és rengetegen követelték az állatvédelmi törvény szigorítását. Mindenki előtt világos tehát, hogy a jogszabályi védelem növeli az élet értékét.
Amint viszont csökken ez a védelem, fogy az élettel szembeni alázat is. Nincs mit ünnepelni.