Előrjöngni a hazát

Talán csak véletlen, talán nem, hogy a nagy klasszikusok többnyire mind ellenálló emberek is voltak. Különcök, kibírhatatlanok, deviánsak, be nem illeszkedők, hitet elhagyók és még inkább megvallók, pénzért tán pukedlizők, de lelküket óvók. Legfeljebb az ördöggel paktáló Faust-virágok, villogó fényszórók. Féltem nagy klasszikusainkat a nagy emlékezésektől, emlékévektől, pedig elég erősek ők. S jó is, hogy emlékezünk. Ha Petőfi, Ady, József Attila, Szabó Lőrinc, Tóth Árpád, Váci Mihály, sőt Radnóti is túlélte a kisajátítókat – kommunistákat, nyilasokat, liberálisokat –, felesleges félteni őket. Vagy mégsem? Emlékszem a szavalókórusokra, s ma is látom a kisajátító szándékot. Ki ne látná?

Most Arany Jánosnak kell kiállni a próbát. Kiállja, bárki megláthatja! Petőfit Rákosi Mátyás az első kommunista költőnek nevezte, Ady, a „Nyugat” szellemi vezére minden nyújtózó radikalizmus zászlóján elfért. Pedig csak magyar volt. Épp elég radikalizmus ez. Szabó Lőrinc a vezérrel mint Pilátus a credóba került, miként Tóth Árpád a vörös istennel. Váci Mihálynak minden április negyedikén több kellett, miként József Attilának a lélegzet. S utóbbit, bár elvtársait a négy égtáj felé küldte, még le is fasisztázták. Radnótit is hamis tanúvá tennék, de olyan sort írt, amit nem lehet megfellebbezni: „s felhőt iszik a vízre ráhajolva a fodros birkanyáj”.

Arany János lénye és sorsa is különbözött az előbbiektől, mégis magában hordta mindegyiküket. Minden szép előzmény és utód ott dobban Arany soraiban. Ő a kétségbe vont nemességét úgy bizonyította, hogy magát a népi világot emelte magasba, nemességre – mondta róla Féja Géza. Ez volt az igazi népnevelés, amelyre aztán Klebelsberg programja felelt a múlt század húszas éveiben, s azóta már szinte semmi. A puszta számok itt nem mondanak semmit. Csak a dac, a magvetés, a szolgavérré nem fajulás. Ezt üzeni Arany János, aki mintatisztviselő volt szinte egész életében! Jegyzőkönyveket vezetett, fogalmazó volt, házitanító, majd akadémiai főtitkár! Képviselőjelölt 1848-ban, akit „legyőzött” egy Toperczer Ödön királyi táblai ülnök. Földdel, részvényekkel, gabonakereskedelemmel bíbelődött, s közben a nemzet költője lett! Akkor ezt nem szavazatok döntötték el.

Arany a legmodernebb költőink közül való. Az életet nagyon érezte, s talán azt is, amikor rossz válaszokat adott a kihívásokra. „Így a holnap mindig elrabolta a mát, / És nem mertem élni, mert élni akartam…” Életműve felfoghatatlan. Persze olvasni kell. Olyan sorai vannak, amelyek elképesztenek. Azt mondja, hogy nekünk egy ujjnyi szabadság elég ahhoz, hogy „előrjöngjük a hazát”.

Mintha ez történne. A szabadságot ma sokan úgy értelmezik, hogy előrjönghetik a hazát. Mintha két világ lenne ebben a zsugorított országban. Láthatóan „vérgyöngy izzad” a homlokokon. Hatalomért, pénzért, sikerért, kitüntetésért, pozícióért. Igazgatói székért. A „civil” státusért. Győztes pályázatért. Üvöltő, panaszkodó, árulkodó, hazudó csendért. Buksi simogatásért. Micsoda harcok! És ki simogat?

Arany János őszinte volt. Nagyon őszinte. Ady kritikus volt vele szemben, de megérezte: „Isten mindig abban a ritka esetben adott Arany Jánosnak erőt, amikor nem szégyellte, hogy él, s önmagáról merészelt vallomást tenni.” De merészelt! Üzenem a közéletünkben őrjöngőknek: ne merészeljenek összefüggéstelenül kiragadni fél sorokat Aranytól, hogy lerángassák a maguk szintjére. A télről Arany csodákat írt, bizony joggal féltette éhezéstől, fagy teremte gyásztól az övéit. Minket. Még mindig itt vagyunk Fehérváron, Pesten, Csíkban, Csallóközben és még messze keleti pusztán is egy fél dallamban, zökkenő szóban. Mai magyar írónak, most búcsúzó ködös, fagyos telünkről ez jutott eszébe: „De másképpen zengnek majd a dalok, valahogy úgy, mint Edward király fülében, soktucatnyi fagyhalottról, éhező milliókról, moslékot felszolgáló menedékről szólnak majd, és csak egyetlen sor lesz a régi, egyetlen mondat marad borzadva ugyanaz: Te tetted ezt, király!” Tenyérbemászó szavak. Végül is ez is teljesítmény!

De aznap este az egyik kereskedelmi televízió „híradójában” majd hír lesz, hogy a fenti sorok szerzője gitározni fog az előadói estjén. Itt és ekkor. Hát ezért? Mondhatnám, hogy Arany már csak mosolyog ezen, de nem lenne igaz. Nem volt egy mosolygós ember. A mai éhező magyar milliók dalnokainak nem egyszer, sokszor kell elgondolkodni azon: „Nem az vagyok, ki voltam egykor, / Belőlem a jobb rész kihalt.”