A (gazdaság)politikailag kanonizáltan nem korrekt hazai egyensúlyteremtő lépések közül 2010 után a bankok forgalom utáni megadóztatása váltotta ki a legnagyobb felháborodást a hazánkba települt globális tőke és külföldi képviselői között. Tudós elemzők egyenesen a végzetet vizionálták, a bankok kivonulását, a magyar gazdaság közeli összeomlását, a banki hitelezés visszafogását. (Utóbbit máig a bankok szorgalmasan be is tartják.) Vehemensen tiltakoztak azért, mert a hazánkban működő, többnyire külföldi tulajdonú banki érdekeltségeknek a forgalmuk alapján mintegy évi százötvenmilliárd forint adót kell azóta fizetniük, ami a hazai adóbevételeknek hozzávetőlegesen kevesebb mint az egy százaléka, s a valóságos, hazánkban realizált hasznuknak is csekély része.
Adóterhelésük így is töredéke a hazai kis- és középvállalati szektornak. Nemrég azonban elhangzott az örömóda, hogy az Európai Beruházási Banknak tett kormányzati ígéretnek megfelelően a bankadó jövőre kevesebb mint a felére mérséklődik. Mi sem természetesebb, mint hogy az elemzőgárda ettől a hitelezés fellendülését, ezen keresztül a gazdasági növekedés élénkülését várja, és a gazdasági kormányzat is óvatosan várakozó részese ennek az optimizmusnak. A magam részéről azonban telve vagyok kételyekkel. Részben a hazai bankszektor elmúlt negyedszázados hitelezési tevékenységének alapján, kiváltképp az utolsó évtizedben begyűjtött tapasztalatokat mérlegelve.
A sokszor idézett, Széchenyi Istvántól származó mondás helyett, hogy a hitel hiánya elakaszt minden fejlődést, inkább azt lehetett tapasztalni, hogy a hitelek jelenléte megfoszt még a maradék vagyonodtól is, és esetleg az unokáid is nyöghetik. Igazán illik ez az elhíresült devizaalapú hitelekre. Tételezzük fel, hogy a bankadó csökkentésétől a bankszektort mostantól olyan érzelmi felbuzdulás éri, hogy az előbbi mondat értelmét veszti, és beindul a hitelezés. Mikor és hogyan indukál az majd olyan növekedést, ami nekünk magyaroknak egyértelműen hasznos? A hasznosság azon mérhető egyértelműen, hogy a magyar fizetések is több elkölthető jövedelmet tartalmaznak. (Nem összetévesztendő ez a GDP-növekedéssel, mert az nem szükségszerűen jár automatikusan hazai jövedelemnövekménnyel.) A nulla hatékonysági pontot akkor érjük el, amikor az esetleges többlethitelek segítségével legalább az elengedett bankadómérték több mint duplájának megfelelő tiszta nemzeti jövedelem keletkezik, vagyis legalább kétszázmilliárd forint, amiből az államkasszába is befolyik a kieső kilencvenmilliárd.
Nem mindegy, hogy kik lesznek az új hitelek adósai. A jelek arra utalnak, hogy a hitelezőknek változatlanul a háztartások és a fogyasztási hitelek a fő célpontjai, a huszonöt-harminc százalék körüli hiteldíjakkal, nulla körüli infláció mellett.
Sok örülni való nincs, mert a méregdrága fogyasztói hitelek igénylőinek is járna a Szabadság híd tetején tartózkodó öngyilkosjelöltekhez hasonló hatósági védelem. Ők ugyanis gazdasági öngyilkosságot követnek el, mai elkölthető pénzüket ugyan növelik, azért, hogy a közeljövőben alaposan megcsapolják jövedelmüket, azaz nemzeti jövedelmet és forrásokat (vásárlóerőt) vonjanak el a jövő növekedésétől.
Remélem, a fogyasztóihitel-szférában beálló esetleges növekedés nem lesz hivatalos örömforrás, esetleg intézkedések is történnek a túlzó hitelterhek limitálására. A mai, elérhetően alacsony kamatú fix lakásépítési hitelek ez alól pozitív kivételt képeznek. Maradna még pozitív esetként a hazai kis- és középvállalati szektor olcsó hitelekkel történő ellátása, beleértve a hosszabb fejlesztési kölcsönöket. Viszont a vállalkozások részéről hónapok óta mást sem hallunk, mint, hogy a bankok ebben az ügyben nem nagyon sürgölődnek, pedig erre lenne igazán szükség, ez hozhatná létre a kívánt növekedést, aminek ráadásul hazai jövedelemtöbblete is van. A bankok pedig azt hangoztatják, hogy nincs kellő hitelkereslet. Ritkábban ugyan, de azt is mondják, hogy kevés az igazán hitelképes cég.
A dolog hasonlít a félénk kezdő lovas érveléséhez, aki nem mer a lóra felülni, mert elöl harap, hátul rúg, és ha mégis felült, középen meg ráz. Valószínű, hogy nem akarásnak nyögés lesz a vége. Akkor mégis mire lehet jó a bankadócsökkentés? (Nekünk, magyaroknak természetesen…) A bankrendszer az elmúlt években hazánknak a pénzt iszonyú felárakkal adta, néha hat-hét százalékot is számítottak, és ma is még másfelet ezen a címen. Ez a felár azért a kockázatért van felszámítva, ha esetleg az ország fizetésképtelenné válna, és buknának a hitelek. Ezeket a feltételezett veszteségeket hivatottak a felárak előre fedezni. De nem mentünk csődbe, sőt a vak is látja, hogy nem is fogunk. Vissza viszont egyik bank sem fizeti ezeket az összegeket.
A kockázati felár tehát inkább működik egy, a nemzetközi pénzvilág által kivetett különadóként, mint kockázatfedezésre szolgáló prémiumként. A nemzetközi hitelminősítők gondoskodtak – és ma is gondoskodnak! – arról, hogy ezek az indokolatlan sarcok szedhetők legyenek. Ma már joggal állíthatjuk, hogy ez nem más, mint egy jól kitervelt és felépített gazdasági zsarolás: „Ha ti adóztatjátok a bankjainkat, akkor mi mégis elvesszük tőletek a pénzt a többletfelárakkal.” Ezért vagyunk ma is még bóvli minősítésben.
Ha kalkulációim nem hagynak cserben, a befektetői minősítésbe történő visszaemelés a hitelek költségén (felárán) könnyíthetne mintegy 0,5-0,6 százalékkal, és tehermentesíthetné a költségvetést is százhúsz-száznegyven milliárd forintos éves kamatkiadással. Ebből értelem szerint a gazdaság további szereplői is hasznot húzhatnának. A teljes gazdasági hatás, azaz a pénzügyi mozgástér bővülése elérhetné akár az éves kétszáz-kétszázötven milliárd forintot is. Ha visszasorolnak bennünket befektetői minősítésbe, az a kormánynak is valóban enyhe nyereséget jelent, de az érzékelhető és igazán hasznos hitelezési fellendülésben változatlanul nem hiszek. Jövő év első negyedévében kiderül, hogy volt-e értelme a bankadó csökkentésének.