Eljött a tisztázás ideje

Az a feladata, hogy az érzelmi összetartozás élményét sajátos szertartások közepette átélve, erősítse a közösség belső kohéziós energiáit. Ebben az értelemben sokat elárul egy emberi közösség lelkiállapotáról és ünnepeiről, például most augusztus huszadikáról is, hogy mindez miképpen valósul meg. A legfőbb hét ünnepünk közül négy közvetlenül is szakrális szerepet játszik, ez a karácsony, a húsvét, a pünkösd, a mindenszentek – halottak napja. A másik három ugyan közvetlenül nem szakrális, de szellemi lényegét tekintve mégis csak az. Ez március tizenötödike, augusztus huszadika és október huszonharmadika.

A négy szakrális ünnep a kereszténység spirituális létszemléletének alappilléreire épül, ám ennél mélyebb egyetemes üzenetük is van. Hisz a karácsony ahhoz a téli napfordulóhoz van igen közel, amely legalább tízezer éve a „fény eljövetelének” ünnepe, és az advent jelentése is ehhez kapcsolódik. A húsvét és a pünkösd szintén a legalább tízezer éves „tavaszünnepekhez” kötődik, nem is beszélve az elhunyt elődök tiszteletére épülő ősi kultuszokról, amelyeknek mai megjelenítője a halottak napja. Ahogy Hamvas Béla fogalmaz, ezek az ünnepek még a „vallásfelettiség” korszakából származnak, és megrendítő módon adják tudtunkra, hogy a hitek, vallások és pláne egyházak megszületnek, felívelnek, majd lehanyatlanak és elenyésznek ugyan, de ebben a „vallás feletti” térben ott lakozik az ember legmélyebb spirituális lényege, a Teremtés szellemi természetének meghatározó erejébe vetett végtelen és rendíthetetlen hit.

Minden emberi közösség legvégső talapzatát ez adta a múltban, ez adja ma is, és ez adja, amíg ember él a földön. A három, formálisan és közvetlenül ugyan nem szakrális ünnepünk is csak akkor és csak úgy töltheti be a közösség belső összetartozását megerősítő szerepét, ha pontosan látjuk és átéljük az imént említett szakrális mélységekhez való kapcsolódásukat. Minek tagadjuk, a magyarság az elmúlt évszázadok során lepusztulási lejtőn csúszik lefelé. E lejtő legfőbb és legmélyebb oka a dolgok logikájából adódóan aligha lehet más, mint a lelki, erkölcsi, szellemi energiáink kimerülése, az ezeket az energiákat újrateremteni képes közösségi összetartó erők meggyengülése, szövetének szétroncsolódása. Éppen ezért volna rendkívül fontos, hogy a jeles évfordulók megünneplésének szertartásai alkalmat adjanak e roncsolt közösségi szövetek kijavításra, valamiféle „újraszövésére”, hogy ennek segítségével esélyünk nyíljon a lepusztulási lejtőről való visszafordulásra. Nap mint nap átéljük azonban, hogy ez nem egyszerű feladat, sőt sokszor talán szinte reménytelennek is tartjuk mindezt.

Ha nagyon lehangoló is ezt kimondani, de néha már abban sem vagyunk biztosak, hogy van-e még egyáltalán olyan, hogy „magyar nemzet”, vagy ez már legfeljebb csak jó szándékú fikció, egyfajta feltevés egy valaha létezett emberi közösség mai formájáról. Pedig augusztus huszadika jó alkalom lehetne a nemzeti összetartozás átélésére, hiszen ezeréves örökségünkről, az államalapító Szent István örökségéről kellene megemlékeznünk. Természetesen nem arról van szó, hogy ne lehetne vita ezen örökség lényegét, mához szóló üzenetét illetően, de talán nem volna lehetetlen legalább közelíteni ezeket az eltérő értelmezési kereteket. Ám azzal is érdemes szembesülnünk, hogy valójában az elmúlt ezer év legkényesebb és ma is igen érzékeny nemzetstratégiai kérdéseiről kell szólnunk, ha az ünnepi megemlékezésen Szent István örökségét érintjük. Ez a két, ráadásul egymástól elválaszthatatlan legkényesebb kérdés a keresztény szakralitás, illetve a Nyugathoz való viszonyunk. A magyarság ősi, a kereszténység felvételét megelőző időkben létező hitrendszere egyáltalán nem állt szembe a kereszténység szakrális létszemléletével és létszervezési logikájával, és nem volt „értéktelenebb” sem annál. Talán soha nem leszünk képesek megítélni, hogy ez a spirituális „váltás” mennyiben erősítette és mennyiben roncsolta a magyarság lelki, erkölcsi, szellemi talapzatát Szent István korában és az azt követő kritikus évszázadok során. De bárhogyan is volt, az a tény, hogy fél évezreddel halála után műve roncsolódni kezdett, és erről a lejtőről azóta sem sikerült visszafordulnunk.

Létérdekünk lenne tisztázni, hogy e meggyengülésben volt-e szerepe a talán túl gyors, netán túl erőszakos „váltásnak” és az ebből eredő elfojtásoknak. Nem azért, mintha visszafordíthatnánk az idő kerekét, hanem azért, hogy ha így volt, akkor legalább okuljunk belőle a jelenünkre és jövőnkre nézve. A másik döntő, mindmáig legérzékenyebb kérdés a Nyugathoz való viszonyunk kérdése. Nos, a legkevesebb, amit elmondhatunk, hogy ez a viszony annyi feszültséggel és ellentmondással volt teli az elmúlt ezer év során, és oly éles összecsapásokat provokál napjainkban is, hogy itt lenne az ideje a higgadt, nyugodt tisztázásnak. Mindebből is látszik, volna miről beszélnünk mostani ünnepünk kapcsán, kérdés, hogy képesek vagyunk-e még erre.