Domonkos László

Vélemény és vita

Elesett-e Vásárhely?

A felzúdulás nagy – itt is, ott is

Nekem meg édesanyám szülővárosa jut eszembe, az, hogy bácskai eredetű édesapám időnként a Hódmezővásárhelyre mondogatott „paraszt Párizs”-kitétellel bosszantgatta anyámat, hogy itt voltam tizenegy hónapig katona, és hogy egyik nagy esszéíró-ideálom, Németh László itt esett szerelembe Jusztina nevű, nálánál sok évvel fiatalabb tanítványával, úgy, hogy Ella néninek kellett rohamszerűen lesietnie Pestről, hogy rendet és családi békességet teremtsen.

Jönnek, sorjáznak egymás után az emlékképek rendesen. Közben azt olvasom, hogy „elesett a jobboldal egyik legszilárdabb vidéki bázisa, a Fidesz egyik nagy bástyája” meg hogy „nagy pofon ez a vereség” – mintha egy közepes magyar vidéki városban egy polgármester-választással legalábbis országok sorsa dőlt volna el. Hiszen ez volt, ugyebár, „április 8-a főpróbája”, és „mintát adott”. Satöbbi.

Hát, nem tudom. Jönnek elő továbbra is a képek, makacsul, dacosan. A Kádár-rendszerben hosszú időn át, évtizedekig – a szegedi őssztálinista miliő miatt méltán – Pol Pot megyének becézett Csongrádban Vásárhely a nagy kivétel. Az üdítő színfolt. Ezt többé-kevésbé mindenki érzi, tudja, ha így egyelőre nem is nagyon emlegetik. A katolikus dél-alföldi tengerben, a pápista kizárólagosságot megtestesítő Szegedtől alig húsz kilométerre: református világ és református eszmeiség. Szabadabb szellem, nyíltabb, nyitottabb népi-nemzeti univerzum, vagy mindennek legalábbis jól körvonalazható kísértete. Aztán a változások hajnalán, ’87 végétől, ’88 elejétől már egyértelműen, egyre jobban látszik mindez. És a vásárhelyi MDF, ami nekünk, hasonszőrű szegedieknek a vágyott, remélt ideált jelentette, igazi összetartást, eszme- és elvhűséget, bajtársiasságot, összetartást, hatékonyságot, dinamizmust, tetterőt, tisztaságot. Mindent, ami valóban a miénk. Ott volt a nagyszerű irodalomtörténész, a Németh László-kutató Grezsa Ferenc két fia, Feri és Pista, aztán volt gimnáziumi osztálytársnőm, Klári férje, Kószó Péter, a későbbi alpolgármester és mind-mind a többiek.

És az eredmények látszani kezdenek. Rapcsák András, az országos hírű kereszténydemokrata polgármester. A mindinkább – szépen és jogosan – elterjedt nézet, „nem lehetett véletlen, hogy ’45-ben a kommunisták elől éppen itt, nálunk, a mi gimnáziumunkban keresett és kapott oltalmat-menedéket Németh László”. És a Laci bácsi nevét viselő könyvtár. És az emlékét ápolók nagy és kiterjedt szövetsége. És a vásárhelyi öntudat és eredetiség, amit még a seregben, az itteni laktanya Vásárhelyen meggyökeresedett, néhány eredetibb tisztjében is fölfedezhettünk. Akik a maguk módján voltak normálisabbak és jópofábbak a Kádár-rendszer Magyar Néphadseregének többi vadbarom, alkoholista hivatásosánál, élükön Apival, Apatóczki István őrnagy századparancsnokunkkal, akinek nemcsak igen sajátságos humora, de a maga vaddisznómódján – észrevettük! – katonáiért kiálló, azokat védő alapállása is emlékezetes maradt.

Ősvásárhelyi volt, akárcsak tizennyolc év múlva az itteni Magyar Demokrata Fórum vagy olyan nagyszerű, itt alapított és szerkesztett folyóiratok, mint a Délsziget és a Juss. (Egyik a koalíciós időkben és feltámadva 1987 és 1996 között, a másik a rendszerváltás idején, 1988-től 1992-ig jelent meg.)

Ez mind-mind Vásárhely. Ez is. Meg a többi. Hogy ez elesett? Hogy mindez elesett volna? Ilyet mondani körülbelül olyan, mintha azt állítanánk, hogy az ’56-os szabadságharc leverésével véget ért a magyar történelem, vagy hogy Szigetvár bevételével végérvényesen berendezkedett Magyarországon a török. Hódmezővásárhely, édesanyám szülővárosa és szűkebb pátriám legvonzóbb szellemű települése úgy él, úgy a miénk és úgy marad a régi mindörökre, hogy lehet Kispirityi Palkó, George Soros, Drakula vagy Győzike vagy Márky-Zay Péter a polgármester – macht’ nichts, ahogyan a jó germánok mondják, nem tesz semmit. Lehet most nagy a zaj, és vonyítanak a farkasok, az ebek és más négy- és kétlábúak: a karaván tényleg halad. Nem is akárhogyan. A többi lényegtelen.