Szerencsés Károly

Vélemény és vita

Eldugott önvédelem

Több háborút vívtunk ezer évek alatt, mint amennyit kellett volna, de tulajdonképpen mindegyik önvédelmi háború volt

Akikkel vívtuk, nem biztos, hogy ugyanígy látják, de nem baj. Égi cél vezérelt. Már a honfoglalás is önvédelem volt, mert a nagy sztyeppén – ha el nem indulunk – biztosan nem maradunk meg, kellett egy szeglet, ahol vállat a vállhoz vetve megvédhetjük magunkat, asszonyainkat és gyermekeinket, s ha lehet még jószágainkat is. A honfoglalás több évszázados folyamat volt, epizód­jaik a nyugatra, délre irányuló hadjárataink is. Ezeket regényesen „kalandozásoknak” nevezi a magyar. Része Árpád számos csatája, s még István harcai is sokféle germánok ellen. Az országot megteremtettük. Önvédelem volt az első igazán nagy megpróbáltatás a honfoglalás után, a tatárok elleni háború is. Megvívtuk, egy nagy csatát elbuktunk s vele ezer kisebbet is, de végül mégiscsak felülkerekedtünk. Nem a „klímaváltozás” miatt, de nem ám. Megpróbálták a tatárok újra meg újra – Erdélyben mesélhetnének –, de nagy vereség lett belőle, s többé ide már nem merészkedtek. Nagy árat fizettünk, de ezt még kihevertük. Tovább nyugatra sose jutottak, de hálát ezért ne várjunk, nekik mi vagyunk a tatárok…

Önvédelmi háború volt a legnagyobb kihívás is, ami a magyarságot érte a Kárpát-medencében. A török elleni háború. Sokan hallottak a százötven éves török uralomról, de az a háború éppen kétszer olyan hosszú volt. Nagy Lajos királyunk már vívta 1365-ben, és az utolsó magyar területek 1718-ban szabadultak fel. Csatákat nyertünk (Nándorfehérvár), vesztettünk is (Mohács). Ulászló királyunk Hunyadi Jánossal a Fekete-tengernél, Várnánál – a világtörténelem egyik legdrámaibb ütközetében – 1444-ben kis híján kiszorította a kontinensről a muszlim birodalmat, de csak kis híján. A király mellett püspökök, bíborosok, sok ezernyi keresztény (főleg magyar, lengyel és cseh) vitéz lelte halálát ott a mocsár és a tenger között. Ugyanekkor ért végkifejletéhez nyugaton a reconquista. Granadából 1492-ben szorították ki a muzulmán mórokat, s nemsokára nyugaton az egész kontinensről is. Nekünk viszont Mohács jutott, ahol újabb királyunk, püspökeink és vitézeink estek el, s akkor kezdődött a százötven éves török uralom, iszlám rombolás, népirtás. Amit azután már nem tudtunk kiheverni, legfeljebb a látszat látszatjának szintjén.

Most másfajta – mégis hasonló – hódítás ellen védekezünk, mert tudjuk: ha nem sikerül megállítani, azt már aligha éljük túl. De nyugaton megint értetlenkednek, s minket gyaláznak.

Alapvetően önvédelmi háborúk voltak Bocskai István, Thököly Imre, Rákóczi Ferenc harcai, úgy is hívjuk: szabadságharcai. Mert Magyarországon az önvédelem szorosan összekapcsolódik a szabadság védelmével. Koronként mást jelent a szabadság, de alapvetően mégis: szabadságharc, vagyis magyar harc, magyar ügy. Jogos ügy, mert mi mindig rigorózusan ragaszkodtunk a jogainkhoz, s a jogszerűséghez.

Először igazán és a legszebben e két eszme 1848–49-ben egyesült, s lett belőle világra szóló diadal, aztán Világos és Arad, de más is. Elesett a harcban – így mondom, bár tudom, hogy hóhérsortűz és bitófa végzett velük – Batthyány Lajos első felelős miniszterelnökünk, az aradi tizenhárom, s még mennyien. Önvédő szabadságharc volt ez, amely védte is és építette is a nemzetet, ameddig lehetett. De nem győzött, hát egészen megvédeni és felépíteni sem sikerült. Építettük volna mi együtt ezer éve velünk élő testvéreinkkel, befogadott milliókkal, de hirtelen egyedül maradtunk a tábortűznél. S mi lettünk Masaryknál és fizetett bértollnokainál az „elnyomók”, nacionalisták, s mi minden még?!

Így hát nem kerülhettük el az újabb háborút, a „Nagy Háborút”, amelyben a magyarság végső erőfeszítést tett országa és nemzete megvédésére. Senki, egyetlen nép sem hozott olyan áldozatokat ebben a háborúban, mint a magyar, és senki nem vesztett annyit, mint mi. A legnagyobb vereség az lett, hogy a végén már a cél sem látszott a szivárványos erdélyi vagy olasz hegyekben. Elvesztünk, mert elvesztettük önmagunkat.

A vereség fenékig ivott méregpohara volt a háború végén a kommunista rémuralom, s az a méreg bénítóan hatott. Igaz, aztán két évtizedre még mintha magunkhoz tértünk volna, de a folytatásban már összezavarodott minden. Végül a második világháború egyik legszörnyűbb csatájában, Budapest ostromakor, összekuszálódtak a gondolatok, tettek: önvédelem, hazaszeretet, árulás, aljasság, gyilkosság, hősiesség. Megszállva, megalázva elvesztettük az önvédelem képességét is.

Legalábbis mindenki azt hitte. Megszálló és távolból figyelő, bosszúra szomjas és szánakozó, politikus és filozófus, kárörvendő és együtt érző. Még mintha mi magunk is elhittük volna! A kísértésnek engedők kéjes sóhajjal omlottak az idegenek szolgálatába. Volt már ilyesmiről tapasztalatunk. Törökkel is kokettáltak, némettel is, voltak Bach-huszárjaink, muszkavezetőink. Volt itt minden. De a nemzet az önvédelméről mégse mondott le. Eldugta érzéseit, tárgyait, helyeit. Ezért nem érti senki, mi is történt Magyarországon, 1956 októberében és novemberé­ben. Kiderült, hogy az önvédelem tüze még nem aludt ki, valakik ráfújtak a kékes hunyó, füstös hasábokra, és a parázs fellángolt. Kik is voltak? Nem az írók, nem is elégedetlen mágnások, széplelkű reformátorok, magányos emigránsok. Hanem a nép. Nem tolakodott előre senki. Akkor még nem.

Utolsó véres önvédelmi háborúnk nem fér a világ fejébe, s attól tartok, a miénkbe sem. Mert ez háború volt. Az utolsó töltényig. A lelkiismeret háborúja, egy nemzet öntudatának háborúja. A balassagyarmati vasutasok cseheket kizavaró indulata ez, Zsilinszky Endre indulata az utolsó töltényig, páter Kiss Szalézé és Mindszenty Józsefé az utolsó leheletig. November negyedikén az utolsó benzines palackig.

Nagyszerű dolog az önvédelmi reflex, ha tudjuk, mit akarunk megvédeni és kitől. Két vezérfonál honfoglalástól napjainkig él: megmaradni magyarnak és megmaradni szabadnak. Ha magyarok maradhatunk, megmaradhat csodálatos nyelvünk, kultúránk. Nem más ellenére, magunk mellett éppen másért is. A velünk élőkért is. Ehhez az kell, hogy kultúránkat, a megtett utat, a megálmodott jövőt értékesnek, sőt a legértékesebbnek tartsuk.

Tiszteljük őseink önvédelmi erőfeszítéseit és megköveteljük a tiszteletet mindenkitől. Attól is, aki számosabb, gazdagabb, befolyásosabb, hatalmasabb nálunk. Az aljasságot soha senkitől ne tűrjük. Szerencsénkre nem magunkra kell hivatkozni: az őseink kikövetelik a magyarság helyét minden megmérettetésben. Az Ómagyar Mária-siralom lejegyzője éppúgy, mint szabad költőink, íróink, tudósaink, politikusaink, mesterembereink és szellemi vagy kétkezi munkában az életet tovább lendítő jó embereink is.

Ha szabadok maradhatunk, eldönthetjük, hogyan, s miként legyen. A szabadságnak ezer és száz szintje van. Mindenki tudja, aki már volt szabad. És közülünk egyszer, már biztosan mindenki volt szabad. Ha nem is élt még akkor, 1956-ban, bizonyosan. Ha csalódott is, ha másként is gondolta, 1989-ben is. Szabadok igazán akkor lehetünk, ha ismerjük az ő­seink szabadságát. A meg soha nem törő szabadságot. Ha szabadok maradhatunk – úgy, hogy ne kelljen titkolni, ne bujdosók legyünk saját hazánkban –, választhatunk világnézetet, hitet, belső erkölcsi parancsolatot. A legszabadabb két pillanattal az életünkben úgyse vetélkedhetünk, születésünkkel és halálunkkal. De közben van az élet, s azért felelősséggel tartozunk.

A szabadságért folytatott harc majdnem szabadságharc. A szabadságharchoz nem feltétlenül kellenek véres csataterek, halottak, bitófák és sortüzek. A szabadságért folytatott harc maga a megmaradás. Személyünkben nem maradhatunk meg örökké – kiszabott utunkat járjuk –, de tetteinkkel szolgálhatjuk a nemzet megmaradását. A legszabadabb ember, aki aranyos levelet illeszt egy terebélyes családfához, amely soha nem szárad ki. Szabad, akinek nemes célja van, küldetése, látja a jövőt, tesz és cselekszik. Gyógyít, épít, felfedez, házat épít, gabonát, zöldséget, gyümölcsöt termel, tanít, hitet ad és megnyugtat. Eldugtuk az önvédelmet 1956. november 4-én este is. Ezért most is megvan. Szabad, aki szeret, forró kézzel megsimogat, megvéd, és nem megy el soha, ha e Földet el is kell hagynia, akkor sem.

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom