Vélemény és vita
Éjféli mise
Nem tudtam én megmondani akkoriban, miért is tölt el olyan nagy örömmel, hogy éjfél előtt százával suhannak el az autók a házunk előtt a várba menet
De ellenállhatatlan vágy fogott el, hogy menjek én is. Ott a helyem! Nem tudtam azt sem, miféle érzés fog el a Mátyás-templomban, a nagy tömegben a zárva tartott főkapuhoz simulva, hallgatva az orgona búgását. Jó volt a metsző hidegben a Halászbástya lépcsőin kalapban, hosszú, fehér bundában egyedül lépkedni a téli éjszakában. Zúzmarás ágakon: makacsság, konokság, dac. Ilyesmit éreztem ezerkilencszázhetvennyolc karácsonya estéjén. Hideg, mélykék este volt, jégtáblák úsztak a folyón, csend is volt, sötét. Nappal épült a „fejlett szocializmus”. Kádár János, Lázár György meg Losonczi Pál építette. De most éjfélkor nem hallatszott az építkezés zaja. Különösen itt, a Várban nem.
Ez a vidék amúgy is az én hazám volt. Ködburokban szerettem leginkább, amikor nem is látszott ide a város. Akkor szellemekkel lehetett találkozni, némelyikkel beszélgetni is, de a legtöbb mogorva volt, és szemrehányón szólt: Örökké élek! A palota és a környéke a gyerekkoromban még romokban hevert. Nem szerettem azokat a romokat, mert semmi romantikus nem volt bennük. A kiégett kupola, az összedőlt Sándor-palota, a mélybe merült Sikló, a földig rombolt főparancsnokság, a foghíj a Külügyminisztérium helyén még egy atlantiszi sóhajt sem ért. Mindenütt törmelék, gaz, szemét. Semmi romantika. Semmi legenda. Legalább egy pad lett volna, ahonnan egykoron a nagy költő a távolba meredt! S beljebb sírok a romok között, melyek közül egyiken-másikon mécses lángja lebben. Nem, nem éreztem semmi romantikát. Tudtam, hogy tömegsír van odalenn! A romantikát magunknak kellett megteremtenünk, pillanatokra talán sikerült is. Volt szövetségesünk, a barátság és a szerelem.
De ezek is inkább a várnegyed északi részén születtek. Itt a hetvenes évekre már helyreállítottak sok épületet, és újakat is építettek. Működött a Várklub az egykori pénzügyminisztérium épületében. Már szó sem volt fehér ingről meg nyakkendőről, nem is az Illés játszott. Egyetemi kollégium is volt itt: a Szentháromság-szobornál minden órában találkoztak szerelmesek. Volt, hogy csak egy percre futott ki a lány a díszes kapun. Nem kapott kimenőt. De egy csók, egy mosoly…
Elveszett helyeink, ahová akkoriban még diákok is jártak: a Fekete Holló, a Fortuna és az Országház pince. És a rengeteg titok. Titkok a megzendült dalokban, a széthordott falakban és a föld alatt. A barlangok, ahová tudtuk a lejáratot, s ha borzongani volt kedvünk, be is kukkantottunk. S felrebbentek a szellemek, de mi sokszor csak a csontokat láttuk. Titkokban pörgetni a lidérceket jó volt, s táncolni mezítláb a kútban, nyáron a Tóth Árpád sétányon még jobb.
Azon az éjféli órán nem ezek az örömök vonzottak fel a várba. Valami más érzés hívott. Már elmúlt éjfél, mire felértem a templomhoz. Kihalt volt a tér, csend, néhány hópihe szállt ide oda, mintha nem tudná eldönteni, megpihenjen-e itt Szent István koronáján, vagy tovaszálljon a Vérmező felé. Meg is torpantam, talán inamba szállt a bátorság. A templom kapuja csukva. Addig még soha sem voltam éjféli misén. Így alakult. A Mátyás-templomban sokat ücsörögtem. Még szabad bejárás volt, s az egyik oldalkápolnában nagy, régi bőr karosszékek álltak. Ott szerettem volna mindent megtudni a világról, s vártam a segítséget. Imádkozni nem tudtam, csak a magam módján, félve, de őszintén. Amióta jegyet szednek, nem voltam abban a templomban. Ha azt mondanám, misére jöttem, „potyázónak” érezném magam, s ezt az érzést nem tudnám feldolgozni.
De azon a szentestén benyitottam az egyházba. Távoli morajlást hallottam a kis előtérben. Még egy ajtó. Azt is kinyitottam, s hirtelen elém tárult a fényesség. Az orgona zengett, remegett a levegő, az oltár felől, a távolból mosolyt éreztem. Valaki mosolygott. Meleg és tömjénillat járta át a testemet. Arany és szín. A lépcső tetején álltam: ráláttam a sokaságra. Leírhatatlan érzés volt. Percekig tartott, míg a kis ajtó reteszét a helyére raktam. Megérkeztem. Itthon vagyok. Létezik nagyobb hatalom, mint ami fojtogatón rátelepszik az életre. Sőt: nagyobb hatalom, mint ami bennem bontakozik. Sokkal nagyobb hatalom. Boldog pillanat volt. Úgy éreztem, ezer csóvás tatár tengerében bent állok az egyházban, amely vár is, erőd is. Menedék.A török hódoltság alatt titkos egyházba bújok, erdőben kis Krisztus-kereszt előtt. És az ágakból, nádból font kereszt megtart. Engem is, az országot is. Nincs hatalma felettem a külvilágnak. Nem vagyok egyedül. Megtalálom az ösvényt erdőben, mocsárban, nyirkos falak közt. Birtokba vett ez a sűrű pillanat. Sok esztendő gomolygott el azóta, s az Isten néhányszor az ágyam szélére ült. Életet és halált is hozott. Megköszöntem szépen mindkettőt. S hálásan emlékszem a roppanásra, ahogy a friss hóba kiléptem azon a misztikus éjjelen.
Ez a vidék amúgy is az én hazám volt. Ködburokban szerettem leginkább, amikor nem is látszott ide a város. Akkor szellemekkel lehetett találkozni, némelyikkel beszélgetni is, de a legtöbb mogorva volt, és szemrehányón szólt: Örökké élek! A palota és a környéke a gyerekkoromban még romokban hevert. Nem szerettem azokat a romokat, mert semmi romantikus nem volt bennük. A kiégett kupola, az összedőlt Sándor-palota, a mélybe merült Sikló, a földig rombolt főparancsnokság, a foghíj a Külügyminisztérium helyén még egy atlantiszi sóhajt sem ért. Mindenütt törmelék, gaz, szemét. Semmi romantika. Semmi legenda. Legalább egy pad lett volna, ahonnan egykoron a nagy költő a távolba meredt! S beljebb sírok a romok között, melyek közül egyiken-másikon mécses lángja lebben. Nem, nem éreztem semmi romantikát. Tudtam, hogy tömegsír van odalenn! A romantikát magunknak kellett megteremtenünk, pillanatokra talán sikerült is. Volt szövetségesünk, a barátság és a szerelem.
De ezek is inkább a várnegyed északi részén születtek. Itt a hetvenes évekre már helyreállítottak sok épületet, és újakat is építettek. Működött a Várklub az egykori pénzügyminisztérium épületében. Már szó sem volt fehér ingről meg nyakkendőről, nem is az Illés játszott. Egyetemi kollégium is volt itt: a Szentháromság-szobornál minden órában találkoztak szerelmesek. Volt, hogy csak egy percre futott ki a lány a díszes kapun. Nem kapott kimenőt. De egy csók, egy mosoly…
Elveszett helyeink, ahová akkoriban még diákok is jártak: a Fekete Holló, a Fortuna és az Országház pince. És a rengeteg titok. Titkok a megzendült dalokban, a széthordott falakban és a föld alatt. A barlangok, ahová tudtuk a lejáratot, s ha borzongani volt kedvünk, be is kukkantottunk. S felrebbentek a szellemek, de mi sokszor csak a csontokat láttuk. Titkokban pörgetni a lidérceket jó volt, s táncolni mezítláb a kútban, nyáron a Tóth Árpád sétányon még jobb.
Azon az éjféli órán nem ezek az örömök vonzottak fel a várba. Valami más érzés hívott. Már elmúlt éjfél, mire felértem a templomhoz. Kihalt volt a tér, csend, néhány hópihe szállt ide oda, mintha nem tudná eldönteni, megpihenjen-e itt Szent István koronáján, vagy tovaszálljon a Vérmező felé. Meg is torpantam, talán inamba szállt a bátorság. A templom kapuja csukva. Addig még soha sem voltam éjféli misén. Így alakult. A Mátyás-templomban sokat ücsörögtem. Még szabad bejárás volt, s az egyik oldalkápolnában nagy, régi bőr karosszékek álltak. Ott szerettem volna mindent megtudni a világról, s vártam a segítséget. Imádkozni nem tudtam, csak a magam módján, félve, de őszintén. Amióta jegyet szednek, nem voltam abban a templomban. Ha azt mondanám, misére jöttem, „potyázónak” érezném magam, s ezt az érzést nem tudnám feldolgozni.
De azon a szentestén benyitottam az egyházba. Távoli morajlást hallottam a kis előtérben. Még egy ajtó. Azt is kinyitottam, s hirtelen elém tárult a fényesség. Az orgona zengett, remegett a levegő, az oltár felől, a távolból mosolyt éreztem. Valaki mosolygott. Meleg és tömjénillat járta át a testemet. Arany és szín. A lépcső tetején álltam: ráláttam a sokaságra. Leírhatatlan érzés volt. Percekig tartott, míg a kis ajtó reteszét a helyére raktam. Megérkeztem. Itthon vagyok. Létezik nagyobb hatalom, mint ami fojtogatón rátelepszik az életre. Sőt: nagyobb hatalom, mint ami bennem bontakozik. Sokkal nagyobb hatalom. Boldog pillanat volt. Úgy éreztem, ezer csóvás tatár tengerében bent állok az egyházban, amely vár is, erőd is. Menedék.A török hódoltság alatt titkos egyházba bújok, erdőben kis Krisztus-kereszt előtt. És az ágakból, nádból font kereszt megtart. Engem is, az országot is. Nincs hatalma felettem a külvilágnak. Nem vagyok egyedül. Megtalálom az ösvényt erdőben, mocsárban, nyirkos falak közt. Birtokba vett ez a sűrű pillanat. Sok esztendő gomolygott el azóta, s az Isten néhányszor az ágyam szélére ült. Életet és halált is hozott. Megköszöntem szépen mindkettőt. S hálásan emlékszem a roppanásra, ahogy a friss hóba kiléptem azon a misztikus éjjelen.