Együtt lépő nemzetek

A cseh parlament mindkét házának elnöke felszólalt, a prágai érsek is, a külügyi bizottság elnöke, más politikusok és történészek, kutatók. Úgy éreztem, soha olyan közel nem állt egymáshoz a két nemzet, mint most. Persze korábban voltak rossz élményeim, mint 1968 szeptemberében, amikor egy cseh iskolában betörték a fejem, vagy 1985-ben, amikor képtelenek voltunk szállást találni, mert minden kollégiumban az utolsó nagy csehszlovák szpartakiád résztvevői laktak.

Nászutamon lelkesen fotóztam, s csak itthon derült ki, hogy a gépben nem volt film. Amikor először autóval merészkedtem szülővárosomba, még mielőtt a szállásunkra értünk, belénk hajtott egy tankszerű terepjáró, orosz vagy ukrán maffiózók nőjével a volán mögött. Kis kocsink csaknem totálkáros lett. Megírtam már ezeket.

Sokkal több volt a szép élmény, és most valami olyan közösséget is éreztem, amit a néhai Csehszlovákiában nem lehetett, de sajnos – az 1989-1991-es rövid időszaktól eltekintve – azóta sem. Éreztem a közép-európai szellemet! Amely mindig ott lebegett Prága, Budapest, Krakkó vagy Pozsony felett, de a múlt mindig rombolta, cibálta, manipulálta, mintha csak egy rossz ripacs lenne. Pedig ez a közös nevező mindig is élő, dacos álom volt – egyszer bárányok, másszor farkasok voltunk – kultúrában, sorsban, reményekben. S most, amikor a múltról beszéltünk a Wallenstein-palota díszes termében csehek, lengyelek, szlovákok, németek és magyarok, akkor éreztem, hogy a sok seb ellenére, sőt a múlt révén: összetartozunk és együtt is léphetünk. Márpedig együtt csak jót akarhatunk! Meg is szerethetjük egymás múltját.

Még nem volt maradéktalan és felhőtlen ez az érzés, de bemázolta a barokk freskók színeit, érvényesült és elnyomta a kártékony hangokat. Végre addig eljutottunk, hogy meghódítani már nem az ellenségeinket akarjuk – egymás ellen fenekedve –, hanem szép értékeléssel, kritikával, iróniával a barátainkat. Már megengedhetjük magunknak ezt a fényűzést, amelyet a 20. század elvett tőlünk. S lettünk így mind – áldozatok. Még a csehek is, akik pedig nemcsak meglegyintve vannak a Nyugat által, és valószínűleg nem csak a véletlennek köszönhetik történelmi szerencséjüket.

Nem, nem vagyunk egyformák. Nagyon is különbözőek vagyunk, de van közös nevezőnk. Összefűződő értékre épülő, amit féltünk, mert sokat harcoltunk érte. Csehek, szlovákok, lengyelek, magyarok. Többet, mint bármelyik európai nemzet. Szabadságért, szuverenitásért, hitért, nyelvért, szokásért, legendáért, a puszta létért! Némettel, orosszal, törökkel, és más kis rablókkal is, akik sokat raboltak. Egymással is. Ma már a cseh miniszterelnök biztosan nem küld üdvözlő táviratot szerb kollégájának június 28-án, a végzetes szarajevói merénylet évfordulóján. Akkor kiütötték alólunk a pilléreket, jöttek a féregharcok. A mai generációk feladata egy jobb, egy más egészet felépíteni. Szerencsére feltámadni még nem kell, mert élünk. Budapest sohasem lehet Párizs. Prága nem is akar. Varsó vágyik rá, hogy végre észrevegyék. Sokféle múlt. Szinte tudathasadás: vállalni a múltunkat, de egyben túl is lépni rajta. A múlt megtartó, misztikus kincsünk, és egyben a lerázhatatlan teher. Most úgy szülessen újjá Közép-Európa, hogy mégis védi a múltat. Az erő, amely az újjászületést kikényszeríti, kívülről jön. Fenyegetés. Emberáradat, de még inkább gyámkodó és rabló ármány, fortély. Együtt Közép-Európa talán ellent tud állni. Külön-külön biztosan elveszünk. Felosztanak, benyelnek, elnyelnek. Végre ne féljünk összefogni, egyik szorongatásból ne a másikba meneküljünk. Ma már nem is két pogányhoz simulhatunk, a választék bővült.

Erre gondoltam a Wallenstein-palotában, amelynek birtokosa egykor Bethlen Gábor erdélyi fejedelemmel nézett farkasszemet csatamezőn, és mindketten jónak látták harc nélkül elvonulni. Ma talán már egy Wallenstein is belátná, hogy nem egymás ellen kell boldogulnunk. Épp ellenkezőleg! A 20. század megviselt itt mindenkit. A dacos tradíciónk egy, a szabadság. A magyar forradalom 1956-ban, a prágai tavasz 1968-ban és a lengyel szolidaritás 1980-ban. Nem baj, ha a szomszédunk más nyelven beszél, csak végre ismerjük meg egymást jobban. Nyugodtabban nézhetnénk a jövő elé, ha a magunk gőgjeit elfelednénk, és a barátainkén csak mosolyognánk. Ha sikerül, nehezebben sarcolnak majd a mindig sarcoló kedvű hatalmak. És az itteni nemzetek boldogulhatnak, sőt egy percre mi is boldogok lehetünk, ha a palota parkjában élő páva méltóságteljesen hozzánk sétál, s nem tudjuk: gúnyosan kacag, vagy fuldokolva sír-e?