Egyetlenegy ember

Széttárt kéz, megértő tekintet, kiegyensúlyozott arc. Hát persze, persze, hogyne. Egy, egyetlenegy ember, egy szál magában – ugyan mit is tehet?

Az Irodalmi Újság hatvanegy évvel ezelőtti, ma már legendás november 2-i számából, Istennek hála, egyre többen idézik és emlegetik Déry Tibort és Németh Lászlót, Illyés Gyulát és Tamási Áront, Kassák Lajost és Füst Milánt, Szabó Lőrincet és Tamási Lajost (Piros a vér a pesti utcán), de még Benjámin Lászlót és Hubay Miklóst is. Szinte csak egy, egyetlenegy ember nevét nem emlegetik. Egy magyar költőét. Aki 77 évet élt, 1921-ben született Balassagyarmaton és 1998-ban hunyt el Budapesten. És akinek a szó szoros értelmében élete lett a legújabb kori magyar történelem legcsodálatosabb eseménye, aki nem volt József Attila- vagy Sinka István-nagyságrendű költő, de nem volt dilettáns fűzfapoéta sem, akinek – magyar versíróhoz méltó, klasszikus módon – sorsa volt és lett fajtájának sorsa. Aki a világon semmi mást soha nem tett, csak a kötelességét. Azt viszont könyörtelenül. Mindenkor, mindvégig. Előírás szerint. Mindhalálig.

Az Irodalmi Újság szóban forgó lapjának összeállításakor is – történelmi nagy idő ide vagy oda – a szerkesztés számunkra oly jól ismert, örök szabályai érvényesülnek, szükségszerűen: nyilvánvaló, hogy „az egyesre”, az első oldalra egy világtörténelmi jelentőségű nemzeti forradalom kellős közepén, annak példátlan ragyogását képviselendő, csakis „a” költő kerülhet – vezető anyag, balra legfelül: Petőfi Sándor: Ismét magyar lett a magyar… Alatta – nem is lehet másképp – legnagyobb élő gondolkodónk elemző számvetése: Né­meth László: Emelkedő nemzet. Mellette a magyar próza egyik legnagyobb csillaga: Déry Tibor Barátaim kezdetű és című írása. És így tovább, a második, a harmadik oldalon, mint a forradalmi ütegek sortüze, egymást követő, folytatódó nagy szellemi parádézás, hatalmas névsor – aki számít, aki csak tollat fogni, írógéphez jutni érdemes, mindenki. És a legutolsó, a negyedik oldalon, balra lent, már az impresszum és a mentők nyilatkozata mellé tördelve, egy név és egy vers – hiába, a terjedelem, a lapfelület adott és korlátozott, a lapszerkesztésnek könyörtelen szabályai-törvényszerűségei vannak –, Jobbágy Károly: A rádió mellett.

„Rólunk beszélnek minden nyelven / sikong az éter és csodál: / ’Dávid harcol Góliát ellen.’ / (…) Kint ágyú szól, gyors lövés pattan, / a falról Petőfi figyel, / ahogy járkálok egymagamban. / Így járkált ő is átkozódva / ’Európa csendes, újra csendes…’Ó! / csak minket húz a sors karóba, / csak minket öl száz év után is / ugyanaz, aki hajdan ölt, / hogy hányan hullunk? – sose számít.”

Jobbágy Károly a szabadságharc leverése után alighanem a magyar líra egyik leghátborzongatóbb átkát szórja a hódítókra és hazai kiszolgálóikra november 4-én írott versében („aki ránk tatárt hozott, ki gyilkosoknak adta át e szerencsétlen kis hazát, akadjon torkán a kenyér, fulladjon meg, ha vízhez ér”), majd forradalom előtti és alatti verseit Tigrisek lázadása címmel, legépelve, nemzetiszínű szalaggal összefűzi, és erre-arra elküldözgeti barátainak az országban. A következmények természetesen nem maradnak el. Azután harmincöt év elteltével, az eredetihez megszólalásig hasonlító, igazi hasonmás kiadásban lát ismét napvilágot az a kis füzet, a XII. kerületi önkormányzat támogatásával. Benne a kiegészítés, a forradalom harmincadik évfordulójára írott és addig kéziratban lappangott visszaemlékezés a megaláztatásokra és az üldözésekre – és arra, hogyan mondott nemet az őt beszervezni akaróknak.

Egyetlenegy ember. Úgy is mondhatnánk, ecce homo, íme az ember. Egyetlen magyar ember, egy magyar költő. Egy a sok közül, hiszen a költők nemzete (is) vagyunk.