Egy másik lakótelep

Csöpögött az orráról is, és ahogy kerülgette a járdán a gyerekmedencényi pocsolyákat, aggódva nézte a cipőjét. Még tartott.

Jó másfél órája indult el az ismeretlen kerületbe a korán sötétedő estében, hogy szembesüljön az igazsággal. Szerette volna megtudni, hogy mi a Megoldás, ezért, ha módja volt rá, nem mulasztott el egyetlen alkalmat sem, ha tudomást szerzett róla, hogy valahol valaki elmondja az igazságot végre, legyen az a valaki buddhista szerzetes vagy hindu filozófus, katolikus pap, matematikus vagy angyalhívő médium, pszichológus, filozófus vagy kvantumfizikus, esetleg politikus. Ilyenkor azonnal odasietett. Az évek során annyi igazságot hallott, hogy ha csak egy részét megfogadta volna a hallgatóság, valószínűleg már eljött volna a Kánaán, amelyben a bárány nem farkasa a tigrisnek, és mindenhol működik a lift, de hiába jegyzetelte le különféle színű füzetekbe az igazságokat – a buddhistákét például egy zöld fedelűbe, a Zöld Tára tiszteletére, a fizikusokét egy fehér fedelűbe, az angyalhívőkét arany fedelűbe és így tovább –, csak a további lehetséges igazságok száma nőtt tovább, az egyetlen lehetséges igazsághoz vezető út csak nem akart előbukkanni.

– Hol lehet itt előadóterem? – nézett körbe a szakadó esőben, aztán megállt. Az egyik nagy panel úgy tornyosult fölötte, mintha óvná. Figyelte a világító ablakokat. Az erdők és a panelek mindenhol hasonlók, és Lókötő, aki a lakótelepen töltötte a gyerekkora egy részét, azonnal otthon érezte magát bárhol, ahol beton volt, Pulától Tiranán át Miskolcig, de a gyerekkora másik fele miatt otthon érezte magát ott is, ahol kert volt vagy hegy, a Balaton-felvidéktől Erdélyen át Norvégiáig. Tulajdonképpen csak a Moszkva téren és Szolnokon nem érezte otthon magát. Utóbbit eléggé szégyellte.

– Megmondanák, kérem, merre van? – szólított meg két ellenőrnőt, akik a közeli metrólejárótól szabályos távolságra fújták a füstöt. Gyanakodva néztek, aztán az egyikük keze a magasba lendült.

– Arra – mutatott el valamerre, ami bármerre lehetett a hatsávos út, a cikkcakkban épített betonblokkok, a gazban eltűnt járdák, a gyalogutakra ráparkoló autók vidékén.

– Köszönöm – mondta Lókötő, és elindult találomra valamerre. A sárlé keresztben átfolyt a járdákon, az utcatáblák, akárhogy meresztgette a szemét, hiányoztak a blokkok oldaláról, de a magasba nyúló lámpák sem világítottak igazán. Hideg volt és sötét.

– Kérem – ment oda egy férfihoz, aki az autója csomagtartójában pakolt.

– Arra – mutatta a férfi az irányt, amely épp az ellenkezője volt annak, mint amit az ellenőrök mutattak.
És Lókötő ment arra, amerre a férfi küldte, át az ismeretlen utcákon.

Amikor kétfelé vált az út, egy lány jött szembe. A vállán a zsák ismerősnek tűnt.
Még mindig ilyennel járnak edzésre? – jutott Lókötő eszébe.

– Nem tudod, hogy... – kérdezte a lányt, aki megállt.
– Nem. Nem is hallottam róla – nevetett rá.

Aztán egy öreget szólított le, aki körülményesen elkezdett magyarázni.
A második mondat után világossá vált, hogy gőze sincs semmiről, és Lókötő figyelte az öreg arcot a megragasztott szemüveg alatt, aztán megköszönte, és továbbment.

A művházat a közértes sem ismerte. Valami bowlingpályát ajánlgatott a közelben, azt mondta, más műintézmény itt ugyan nincs.

Lókötő kilépett a boltból, aztán sóhajtott. Megnézte a telefonján az időt. A GPS már rég nem működött. A telefon is alig. Az előadás az igazságról már tíz perce ment az épületben, amely, úgy érezte, egyre messzebb kerül tőle, míg ő határozottan, de biztosan távolodik minden olyan ponttól, ahonnan valaha esélye lenne hazatalálni. Igaz, nem sietett már sehová.

Hol vagy? – villant fel a telefonon abban a pillanatban Zsiráf üzenete. Nem tudom – válaszolta neki, és felnézett a fekete égre.

Egy másik lakótelep – tette hozzá magyarázatként, de az üzenet valamiért nem ment át.
Esett.