Egy igazi, aki eltávozott

„Megritkult széksorok, balra tőlem a hosszú asztal mellett az egész napos szózuhatagtól kábult pártemberek, Berecz János, Pál Lénárd és egy hölgy, aki nem más – később tudtam meg –, mint Lendvai Ildikó, az MSZP későbbi frakcióvezetője. Fészkelődtek, és ásítva várták, hogy ez a kezében néhány lapot szorongató, már fiatalnak sem mondható, senkit és semmit sem képviselő, sosem hallott nevű író odalépjen a mikrofonhoz, és előadja unalmas sirámait.”

Azután robban a bomba. Pedig fojtott, csendes hangon kezdi. „Magyarországon az irodalom sosem volt pusztán művészeti kérdés, s magam is úgy vagyok vele, hogy mindezt el kell valahol mondanom annak ellenére, hogy Bornemisza Péter szavait kölcsönvéve: »egyfelől félek, másfelől ég a szívem, és talán az oldalamon is kifakadna, ha a számat föl nem tátanám.«” Azután sorra: az ország, a magyar nép erkölcsi és általános állapota. „Százszor becsapták, önérzetében megalázták, múltjából kiforgatták, hamis bűntudattal bénították, a határainkon kívül rekedt rokonait megtagadtatták vele, halottaitól megfosztották (…) A lélek legjobb esetben féligazságokat kapott táplálékul, az igazság pedig – jól tudjuk – abszolútum. A féligazság – a teljes hazugság (…) Céltalanság, program- és reménynélküliség (…) Úgy élünk, mintha a kivárás, a kiböjtölés lenne a legjobb stratégia. Mintha csak túlélni akarnánk a nemszeretem éveket (…) Ez a stratégia egyértelműen csak vereséghez vezethet. (…) Beteg az ország, gyógyítani kell. (…) Megrettenve és belesápadva nézem a statisztikákból kirajzolódó országos pusztulás képét.” Berecz hápog, Ildikó dúl-fúl, Köpeczi fenyegetőzik, Aczélt ne is emlegessük.

Most, itt, ebben a pillanatban kezdődik meg Magyarországon a rendszerváltozás. Az a része legalábbis, ami nem megrendezett, ami nem „mutyis”, ami nem kamarillatermék (volt). Hanem valami más. Valami egészen más. Ami a miénk. Amiért éltünk, és amiről csak titkon reméltük, hogy – valahogy, talán – megérjük. Ami az íróké. Lakiteleké, Csoórié, Lezsáké, Csurkáé meg a többieké. A magyarságé.Az igazié. Albert Gábor elképesztő erejű és hatású felszólalása után semmi sem marad úgy és olyan, ahogyan és amilyen előtte volt.A folytatás ismert. Pedig…

Pedig 1986 Magyarországon még igenis a Kádár-rendszer utolsó teljes éve. Nagyon az. Nemcsak a Tiszatáj-betiltás és hasonlók miatt. A hangulat, a levegő, a miliő, a körülmények, a magabiztos, pöffeszkedő elvtársi stílus, az ízek egyvelege, minden: az a bizonyos réges-régi még. Teljesen. És ekkor… Gombos Gyula írja: „Csak csodálat illetheti a magyar írót: mindennek alávetve és kiszolgáltatva, de jobbik felét föl nem adva, ragaszkodik szellemi függetlenségéhez. Ki-ki a maga módján, tehetsége és körülményei szerint, tűrve maga fölött az Ideológia hókuszpókuszait, kóklereinek fölényeskedését, tűrve a párt megtorló vagy idomítást célzó fogásait, hamis rangsorolását, sokszor az elhallgattatást, nemegyszer a börtönt, hallgatva, amiről szólni nem lehet: de hű tudott maradni önmagához és ezzel népéhez is.” Igen: még talán az oldala is kifakadna, ha a száját föl nem tátaná.

Albert Gábor áll előttünk. Egy dunántúli református ember, aki 89 évesen most, karácsony előtt, december 8-án tért meg Teremtőjéhez, és akit ma temetnek. És aki már ama ’86-os nagy tett előtt elkövetett egy csöndesebbet: megírta a Magyarország felfedezése-sorozat egyik legjobb, legszebb és legerőteljesebb kötetét (pedig volt néhány ragyogó darab a szériában!), az Emelt fővel című rendkívüli szociográfiát (1983), először világítva meg az elűzött magyarországi svábok végzetét, a helyükre telepített, Bukovinából a Délvidékre, onnan a Dunántúlra került csángók sorsával egyetemben. A kötet sorsa és enyhén szólva hányatott utóélete külön dráma, de a lényeg: a Gombos Gyula-i meghatározás. „Föl nem adva (…) hű tudott maradni önmagához s ezzel népéhez is.”

Albert Gábor utolsó nyilvános fellépése 2017. november 8-án volt az írószövetségben. Könyvet adtam neki, mint már jó néhány éve majdnem minden személyes találkozásunk alkalmával – már november 11-én reflektált (ki gondolja ilyenkor, hogy ez a legutolsó levél?) –, és most csak szomorúan konstatálhatom még a büszkeséget is, ami elfog, hiszen többek között ezeket írta (ha úgy teszik, tőlem így búcsúzott): „Szép könyv, öröm volt olvasni. (…) Úgy igaz, ahogy a kötetet zárod: ami belül van, sosem évül el (…) lelki nyugalmat hozott arra a néhány órára, míg olvastam. (…) Még egyszer köszönöm (…), és ne aggódj, »sosem évül el«”.

Nem volt csillogó-villogó, primadonnáskodó – ezek mögé rejtetten pályatársaira közben alattomban irigykedő –, klikkek és „kánonok” által kreált nagymenő, nem volt nagynak vagy éppen zseniálisnak kikiáltott divatüdvöske, nem volt ide-oda törleszkedő, felkapott, futtatott, ünnepelt fő-fő reprezentáns. Csöndesen és méltósággal – „emelt fővel”, igen! – szemlélődő és így megszólaló, tiszta, szerény, művelt, igen tisztességes és finom emberi lény volt; igazi magyar író. Az, akit a Gombos Gyula-i csodálat illetett meg – az és semmi más. Nem volt vad forradalmár és folyamatosan „balhés” alkotó, legtöbbször megelégedett a halk és határozott fejcsóválással és az okos határozottsággal felemelt, figyelmeztető mutatóujjal. Magányos merénylő volt, ahogyan 2016-os kötetében vallotta magáról – igazi, vérbeli magyar író a javából, az a merénylő, akit csak azok tartottak merénylőnek, akik ellen merényleteket elkövetni valamirevaló magyar értelmiséginek éppenséggel kötelező. Mindannyiunk – a haza, a nemzet – érdekében.

Nem volt fenegyerek, de mindig becsületes, hű és igazságában bízva – láttuk – olykor a vakmerőségig merész alkotó, amilyenek az igazán jelentékeny, kiváló emberek szoktak lenni. Igazi magyar író volt – és ez nagyon-nagyon sokat jelent. És ez az, ami sohasem évül el.