Domonkos László

Vélemény és vita

Egy hír margójára

Engem Csurka István érdekel, a Házmestersirató, a Döglött aknák meg A hatodik koporsó

A friss hír egyenesen mellbevágó: közlemény tudatja az olvasókkal és mindenkivel, akit illet, hogy az 1956 utáni magyar drámairodalom egyik klasszikusának (aki mellékesen korunk, a közelmúlt egyik legokosabb embere, legjelentékenyebb gondolkodója és legkiemelkedőbb novellistája, publicistája is volt) színdarabjai mostantól fogva ismét játszhatók. Merthogy „sikeresen” véget ért „a hat és fél éves örökösödési háború”, amelyet „a törvényes örökösök kényszerültek folytatni”. Magyarán: több mint fél évtized után, az író-gondolkodó, a magyarság egyik nagy „látó emberének” halálát követően immáron van engedély arra, hogy a darabjai színre vihetők, könyvei (újra)kiadhatók legyenek, „a szellemi hagyaték színvonalas kezelése a törvényes örökösök bevonásával, jóváhagyásával és írásbeli engedélyével ismét lehetséges”.

Mint a tudtommal mindmáig egyetlen Csurkáról szóló könyv szerzője, mint Csurka István mély tisztelője, életművének (viszonylag) elfogadható szintű ismerője, egykori MDF-es eszme- és harcostársa – és egyáltalán: mint nemzeti szellemű értelmiségi –, talán formálhatok némi erkölcsi jogot arra, hogy fenti hír olvastán kijelentsem: az egyik szemem sír, a másik úgyszintén.

Három és fél éve, 2015 áprilisának végén A pesti Burgtheater című írásomban ezeken a hasábokon már kifejtettem véleményemet a Csurka-darabok körüli botrányról – ám a napilap közismert egynapos halhatatlansága és az apollinaire-i elmúlás („száll az idő itthagy engem”) kérlelhetetlensége most arra késztet, hogy az új fejlemény apropóján előbb kissé felelevenítsem az akkor megfogalmazottakat. A Csurka-művek letiltása és a megindított per(ek) kapcsán azt írtam, hogy „nem tudni, az örökösök tudatában vannak-e annak, minek az eszközei: hogy »jogi úton«, akarva-akaratlan segédkeznek édesapjuk annyit támadott műveinek véglegesnek szánt, végső megsemmisítésében, abban, hogy a magyar közönséget végérvényesen megpróbálják elzárni mindattól, amit Csurka István megírt. Erre mondta a viccbéli Kohn bácsi: ügyes…”

Bevallom: sokadmagammal egy csöppet sem érdekel, vajon a Csurka-gyerekeknek vagy az író „szellemi hagyatékát elbitorolni akaró” egykori élettársának és alapítványának van-e igaza – a bírósági hercehurca, a jogi csűrés-csavarás, a pereskedés egész sanyarúan lehangoló, hosszadalmas, lélekölő procedúrája taszít és csendes utálkozásra késztet.

Merthogy engem – sokadmagammal – Csurka István érdekel. Nem a gyerekei, nem a volt élettársa és nem is a bírósági bikkfanyelv szemantikai kínrímbravúrjai. Engem a Házmestersirató érdekel meg a Döglött aknák meg az Írószövetségek harca és A hatodik koporsó, a Nehézfiú-tárcák és a Fesztiválkandúr, a Hét tonna dollár, Az elfogadhatatlan realitás, Az áldozat imperializmusa meg a többi. Mind. Hogy ez a mostani, több mint érthetetlen, félreérhető (gyanús?) „engedély” – merthogy így is föl lehet fogni, sőt, igazából, meglehet, csak így lehet fölfogni a most megjelent „családi közleményt” – mi mindent is jelent valójában, igazából nem tudni, jóformán csak találgatni lehet. Attól tartok, ez az engedély igazából nem valamiféle felszabadítás a betiltás hatékonyságával többszörösen felérő többéves, süket csönd és elnémítás, feledtetés rémsége után. Hanem valami más. Diadalmas tudósítás a harctéri végeredményről? Győzelmi jelentés? Netán valami egyéb?

Félreértés ne essék: én lennék a legboldogabb magyar írástudó a Kárpát-medencében, ha most netán nem lenne igazam. Ha ezúttal tévednék. Ha mostantól megtörténne az isteni csoda, amitől már úgy elszoktunk, hogy újra vagy öt pesti színházban játszanának párhuzamosan különböző Csurka-darabokat, a tévécsatornák meg a mozik sorra mutatnák be az író műveiből készült felújított filmeket, a könyvesboltokban meg az újra kiadott klasszikus Csurka-kötetek sorakoznának: a Hamis tanú, az Egy fogadó lelkivilága, a Mi újság Pesten? a nagy publicisztika-gyűjtemény, a Minden, ami van, a kései írásokat összegyűjtő, vékonyka Fesztiválkandúr, benne a címadó, parádés Kádár-kor-tükör novellával…

Ám félre az ábrándokkal: az olvasott közlemény mellett itt látom az én szeretett Pista bátyám színes fotóját. Beszél és figyelmeztetőleg fölemeli az ujját. Igen. Merthogy ő odaátról is pontosan tudja, miről van szó.

Mint ahogy itt is tudta, látta.