Egy év elmúlt

Egy év elmúlt. Más volt, mint a többi. Mária unokám óvodába ment, ahol kedvesen fogadták. Télen fűtenek, meleg van, tavasszal majd az udvaron szaladgálnak. Finom az étel, rengeteg a játék és az ovisok is kedvesek. Talán csak az a magas gyerek! Az anyukájának mondja néha már: gyere kicsit később, most játszunk! Erzsébet, a kisebbik, éppen kétéves, arany pofa! Tele olyan kedvességgel, amit csak gyermek adhat, olyan hófehér tisztasággal, amit még a szerelem sem teremt. Cinkosan mosolyog, hív, hiányol, beszél velem is. Mesét tágra nyílt szemekkel hallgat, s nagy komolyan eszmét cserélünk a farkasról, lehalkítva hangunkat, majdnem suttogva, hátha itt somfordál valahol a ház körül. Megmutatom neki a zongora alá száműzött ártalmatlan ordast, nagyon odavan. Nem fél. Kíváncsi, de óvatos. Okos.
Nagylányom most, hogy nőnek a gyerekek, kicsit fellélegezhet. Baba-mama klubot szervez, Prohászka-körbe jár, előad és ír is. Szépen, érzékenyen ír. Jó látni, hogy a család gyarapszik: lélekben, utódokban, sőt még anyagiakban is. A régi ház felújítása halad, persze soha nem lesz kész, de milyen unalmas is lehet rögtön „készen lenni”. Kész a terasz! Jövőre majd a kerítés. Lám, beindult reggel mínusz tíz fokban is az öreg Rover!

Hasonló élményekről tudna mesélni néhány generáció. A mienk is. Lehet, hogy ez is élteti. Az örök fanyalgás közepette, mégis mindennap előrenézni. A baj akkor van, ha már nincs miért küzdeni. Ha már nem hozzuk rendbe a tetőt, elhanyagoljuk a kályhát, be se fűtünk. Egyedül? Magunknak? Minek? De hol is vannak a többiek? Merre járnak? Képeslapemlékek a vitrinben. Ki megy ki fát vágni? Ki főz egy jó levest?
Kisebbik lányom eltökéltsége, magabiztossága lenyűgöz. Tanul. Örökké tanul. Két diplomája mellett most is tanul. Vizsgázik. Terveiben is tanulás. Közben csavarog a világban. Nincs nála nagyobb bulizó. Barátait megtartotta. Nagy kincs! Szereti ezt a várost. Nem hangoztatja, egyszerűen itthon van. Ismeri a helyeket, ahová érdemes járni. Már nem sajnálom, hogy anno engedtem koncertekre. Ki emlékszik már a kiskorú „belógásaira”? Hiszen mi hogyan is csináltuk a „Filmmúzeumban”, vagy a „Diadal” moziban? A „Parkban”, sőt este tíz után minden krimóban? Én is ismerem a várost. Még most is. Zavar, hogy a „park” már nem a „Park”, az „Ankerről” más jut eszembe, mint a lányomnak, és tudom, hogy az „Erzsébet”, az „Ádám” vagy a „Lucullus” már semmit se mond, de hogy „ágymozi” nyíljon, ráadásul itt, nem messze! Ez már meglep. Igaz, aki nem tud meglepődni, az követni sem tudja a megszokotton túlnéző tekintetet. Egy zilált év elmúlt. Ebben az évben hisztérikus hangulat uralkodott el egy csillapíthatatlanul öntelt rétegben itthon is, külföldön is. Sokféle médiahisztéria. A valóságból emigrálók görcsös rángatózása. Amelynek lényege, hogy itt nem lehet élni! De ha mégis: az szégyen. Egy országban „ezekkel”? Innen el kell menekülni! A talajt a lábuk alól elvesztők, sőt a széket maguk alól kilökők hisztériája ez. A kötél nincs a nyakukon, de civilizáltabbnak hiszik magukat mindenki másnál. Van, aki itt reked. Az ő sorsa nagyon nehéz lehet. Már csak gyűlölni tud. Félreértés ne legyen, ez nem kritika, ez pusztító önzés. Mennyi a szájas aljasság már Lengyelországban, Angliában s most már az Egyesült Államokban is. „Akkor én elköltözöm!”

Én a Kádár-korban is jól éreztem magam, mert nekem nem Kádár János volt Magyarország, mint Gyurkó Lászlónak, hanem a nyelv, a kultúra, a város, az utcákban az ismerős illatok, még a szagok is. A haverok a „Ladikban”, a „Gólyában”. A Parkban Radics, a Stadionban Nyilasi, az Egyetemi Színpadon Latinovits, a Konyhában Cserhalmi, a Bem rakparton a Mini, a könyvtárban Berzsenyi. A torony, még ha ledőlt is, az épület hűlt helye is az enyém volt, mert álmodtam róla, hogy majd újjászületik, mint a szabadság. És arról is, hogy nekem itt dolgom lesz!

Egykori barátaim közül mostanában néhányan megbolondultak. Persze ez csak olyan tettetett bolondság. Füttyszóra rángó bolondság. Észreveszik vajon, mi veszik el? És mit akarnak nyerni? Félelem ez. Mi lesz, ha kiderül a tehetségükről, igazságukról, szabadságukról, hogy nincs is? Más kulcs kell, más eszköz. Más emlék. Ha összeállna végül az értelmes rend, ők már csak azért is szétzüllesztenék! Nem kell semmi! Semmi nem kell! – cseng a fülembe az egykori nóta.

Egy év elmúlt. Tavaly eső esett, sár volt a temetőben. Agyagos, undok sár. Most hó és jég takarja az országot, a sírokat is. Tudom, mert nemrég temettünk megint. Ott álltam Farkasréten egy órán át abban a ravatalozóban, abban a temetőben. Nem volt könnyű. Véghetetlen ívek, sajgó káprázat. Mi is történt velem azóta? Őriztem a látszatot. Intéztem egy ember elköltözését a Földről. De úgy, hogy a szelleme itt maradjon. Hivatalokban ez nem sikerülhetett. Máshol én voltam szemérmes. De a százezernyi rajongót elhagyó lélek talán megnyugodott.

A könyvet nem írtam meg. A könyvet, amelyet még meg kell írnom. Örültem, hogy a „Feleségem könyve” még 2013-ban megjelent, de adós vagyok. Azóta én új életet kaptam, és G. elment. Cserébe talán? Értékelnem kellett mindazt, ami harmincöt év alatt történt velünk. Nem tudtam megírni a könyvet. Karácsonykor hozzákezdtem. Azóta búskomor vagyok, nem alszom, fizikai fájdalmaim is vannak. Ez is hisztéria? Lehet. Szükségem van rá, hogy megzavarják a bús hangulataimat. Szerencsére a segítség megérkezett. Mindig mindenkinek megérkezik, a küldő személye nem kétséges. Az angyalok közül jön valaki. Halál angyala és Őrangyal. Nyugalommal, kincsként fogadom.

Az egy év alatt ezeken a hasábokon megjelent számos írásom. Mindegyikben benne voltunk mindannyian, csodától csodáig. Végigcsináltam két szemesztert az egyetemen. Előadásokat tartottam szerte az országban és külföldön is. Prágában, sőt Isztambulban. Felkerekedtem és bejártam Észak-Itália városait. Részt vettem egy hosszú tévésorozatban forradalmunk emlékére. Szücsök lettem, mert így rendeltetett. Közben körülöttem kavargott az élet. Újabb hisztériák keletkeztek. Kicsinyes, sőt pitiáner remegések és a még ma sem belátható Európát letaroló folyamtok. Egy éve egy pillanatra megszűnt forogni a Föld. De most mintha gyorsabban forogna. Hajsza folyik.

Nekem közvetlen kapcsolatom van a 22. századhoz. Mária és Erzsébet gyermekei évtizedeket fognak eltölteni abban a korban. És tudják majd, ki voltam, hogyan bújtattam be édesanyjukat a pokróc alá menekítve az „illatszellem” elől, hogyan „sakkoztunk” egy perzsa táblán Napóleon-korabeli figurákkal, hogyan zongoráztunk a fáradt Bösendorferen, nevettünk a „kaktuszfa” árnyékában, suttogtunk a farkas közelében. Talán még azt is, miket írtam, hogyan gondolkoztam a világról. Jó esetben a könyveim még meglesznek, ha egyáltalán még lesznek könyvek. Olvasó emberek biztosan lesznek, mert angyalok is lesznek, s a nyitott könyv nem más, mint titokzatosan betakaró nagy szárnyú angyal.

Elmúlt egy év. Amikor ezeket a sorokat írom, kapom az üzenetet, hogy elment Placid atya is. Egy évvel elmúlik tehát egy évszázad is.

A mostani népvándorlással lehet, egy évezred is. Tanúi vagyunk. De minden csak úgy történik, ahogy rendeltetett. Van értelme a gondos hallgatásnak. Hiszen tegnap egy szót sem szóltunk a nagy családi asztalnál arról, aki megteremtett és vigyázott ránk. És arról sem, aki egy éve elment, s az élet zsibongó szorításában minden nap mély ölelésével csendet teremt bennem. Egy év elmúlt.