A fiam megnézetett velem egy Youtube-videót, amelyben Puzsér Róbert hosszasan fejtegette, hogy 1956 azért nem felel meg a „forradalom” minősítés kritériumainak, mert a revolúció mindig másikat akar a fennálló társadalmi rend helyett (csak az osztályharc hiányzott az álcázott, átlátszó, marxizmus-leninizmus tárgykörben tartott kiselőadásból), ’56-ban pedig a magyar nép nem másmilyen, nem kapitalista társadalmat akart, hanem egy magyar módra létező, „harmadikutas”, ha úgy tetszik, „jugoszláv típusú” szocializmust, olyasmit, amit később nemzeti kommunizmusnak is neveztek.
Mi tagadás, ebben az egyben az általam nem éppen kedvelt Puzsér Róbertnek igaza volt.
Csakhogy éppen ebben van az álságos, manipulatív, ocsmány, gyalázatos hazugság. Paradox módon, igen.
A szocializmus mint eszmerendszer, jóllehet ma egyértelműen a marxista, leninista, sztálinista, a gyarmatosító Szovjetunió által erőszakkal terjesztett és mérgező kórként behurcolt kommunizmussal azonosítják, valaha a klasszikus magyar szociáldemokrácia és általában a forradalmas közgondolkodás ideáljának (is) számított. Már a 19. század első felében, hosszú-hosszú évtizedekkel Uljanov, meg a többi világcsaló gazember világra jötte előtt olyan közösségi indíttatású eszmének nevezhető, amelynek lényege a társadalmi igazságosságra való törekvés, a termelési eszközök fölötti valamiféle ellenőrzés, továbbá az addigiaknál emberségesebb rend, az anyagi javak méltányosabb elosztása, demokratikusabb közállapotok, szolidaritás, a kizsákmányoláshoz vezető magántulajdon (a „multik” elődei) erőteljes korlátozása és felszámolása, az individuum helyett a közösségi értékek – és így tovább, így tovább.
A jézusi őskeresztény elvek és az igazi, szovjet és marxi fertőzéstől mentes szocializmus legalábbis igen közeli rokonságban van egymással – így a szocializmus az emberiség olyan ősálmának egyik megtestesítője, amit az úgynevezett utópista szocialisták vagy éppen nagy elődjük, az angol irodalomból és történelemből ismert Morus Tamás ideái egyaránt képviseltek. A régi, a kommunisták által gyűlölt, néptömegekre viszont nemzedékeken át komoly hatást gyakorló, „Peyer-féle” szociáldemokrácia – a Vörös Csepel című rémálom nótából idézve a nagyon is jellemző részletet: „a rongy árulók, Büchlerek, Popperek, Peyerek”, lefordítva: az igaz, a kommunistákkal szemben álló szociáldemokraták sora, a nagyszerű Kéthly Annával bezárólag – megtanította a magyar népnek, hogy ami „nem kapitalista”, korántsem a Moszkvából hódító fegyverek oltalmában hazaoldalgó muszkavezető szolgabérencek és az egy-két tucat hazai szerencsétlen „Ságvári-követő” kommunizmusával egyenlő. Van más is.
Sőt. És papolhatták tizenegy éven át akármennyit a szocializmus építését és a marxi-lenini-sztálini „szocia-lizmus” abszolút felsőbbrendűségét, elláthattak szocialista jelzővel az égvilágon mindent (szocialista haza, szocialista jövő, szocialista demokrácia, szocialista erkölcs, szocialista vécé, i tak dálse, távárisi) – az emberek tudták, érezték, hogy ennek a világon semmi köze ahhoz, amit ez az alapjában véve tisztességes és humánus eszmerendszer valójában képviselne.
Ezért volt a forradalomban jelszó és elterjedt nézet, hogy szocializmust akarunk, de a magunk módján. Ezt vallotta Angyal István éppúgy, mint Németh László, ezért volt közismert forradalmi pont, hogy „nem akarjuk a kapitalista rendszer visszaállítását, köztulajdonban akarjuk tartani a nagyipart és bankrendszert”. És ezért volt nem is igen titkolt ideál a „harmadik utas” szocializmust megtestesítő, a Szovjetuniótól független Jugoszlávia. (És bizony, a különböző bonyolult világpolitikai játszmák eredményeként történt felajánlástól függetlenül ezért lehetett különösen Nagy Imréék szíve szerinti a jugoszláv követségre való menekülés.)
Ez a mítosz egészen a nyolcvanas évek közepéig tartotta magát – Csoóri Sándor azt írhatta éppen Németh László és a népiek harmadik útjáról, hogy az „a hitlerizmus és a sztálinizmussal megterhelt szocializmus közül kikanyargó egérút” és „a térség, ahol élünk, ha kínnal és keservvel is, de kitaposott magának egy harmadikutas lehetőséget: a jugoszlávokét”. Egyik legnagyobb, méltatlanul kevéssé ismert esszéistánk, Gombos Gyula meg ’56-ban a magyarság és szocializmus viszonya kapcsán így fogalmazott Húsz év után című művében: „a Párt egy része a nemzet oldalára állt, szemben a Párt vezetőivel, és megkísérelte, hogy ezt az egész Párt magatartásává tegye (…) mintha sosem lett volna 1919, sohasem Kun Béla és Rákosi, a nemzet (…) egyértelműen válaszolt: magáévá tette e törekvést, az így remélt új Pártot és a szocialista rendszert, s később a józan reményen messze túl fegyverrel is kész volt küzdeni érte.”
És emlékszem, szellemi nevelőapám valamikor a hatvanas évek végén, a hetvenes évek elején ezért mondogathatta: egy szemet sem lehetne hinni ennek az egész szocializmus-dumának, ha egy, egyetlenegy valóságos bizonyíték nem létezne itt a közelben arra, hogy lehet ezt másként is csinálni: Jugoszlávia. (A páratlan gaztettként lemészárolt negyvenezer délvidéki magyarról, a Gulagot szinte felülmúló pokolszigetről, Goli Otokról meg ugyan ki hallott? Ahogyan a titói rendszer leglényegével – antisztálinista sztálinizmus profi kirakattal – is csak jóval később jöhettünk tisztába.) A mítosz oly erős és annyira töretlen maradt, hogy a huszadik század minden bizonnyal legzseniálisabb zsarnokának szenzációs szélhámossága, a Nagy Átverés ékes megnyilvánulásaként Száraz György 1984-ben (!) egy egész nagy történelmi esszét szentelt Titónak (Az utolsó Habsburg?), visszamenőleg igazolva ekképpen a mítoszt éppúgy, mint Nagy Imrééket – és 1956 úgynevezett szocializmusát. Igen, ’56-ét, amely azonban – mindezzel együtt vagy mindennek ellenére, ahogy tetszik – mégis, igenis forradalom, sőt FORRADALOM ÉS SZABADSÁGHARC volt, így, csupa nagybetűvel, ráadásnak még az örök „dicsőséges” jelzővel is ellátva, mindhalálig. Mert egy barbár idegen hatalom elnyomása és pribékjeinek ázsiai rémuralma ellen harcolva, szent és időtlen nagy emberi eszmények jegyében és nevében akart – mindegy, minek nevezzük: „igazi”, „tiszta”, „emberarcú”, sohasem létezett, megvalósíthatatlan – szocializmust vagy csak egyszerűen: emberhez, magyarhoz méltó, szabad, független és demokratikus országot, társadalmat, rendet, világot. És ez a lényeg.
Ezért hazug, ocsmányul mani-pulatív vagy legjobb esetben is riasztóan korlátolt és ostoba Puzsér álláspontja. Puzséré, akit váltig nem kedvelek. Megsúgom: éppen ezért.
Mi tagadás, ebben az egyben az általam nem éppen kedvelt Puzsér Róbertnek igaza volt.
Csakhogy éppen ebben van az álságos, manipulatív, ocsmány, gyalázatos hazugság. Paradox módon, igen.
A szocializmus mint eszmerendszer, jóllehet ma egyértelműen a marxista, leninista, sztálinista, a gyarmatosító Szovjetunió által erőszakkal terjesztett és mérgező kórként behurcolt kommunizmussal azonosítják, valaha a klasszikus magyar szociáldemokrácia és általában a forradalmas közgondolkodás ideáljának (is) számított. Már a 19. század első felében, hosszú-hosszú évtizedekkel Uljanov, meg a többi világcsaló gazember világra jötte előtt olyan közösségi indíttatású eszmének nevezhető, amelynek lényege a társadalmi igazságosságra való törekvés, a termelési eszközök fölötti valamiféle ellenőrzés, továbbá az addigiaknál emberségesebb rend, az anyagi javak méltányosabb elosztása, demokratikusabb közállapotok, szolidaritás, a kizsákmányoláshoz vezető magántulajdon (a „multik” elődei) erőteljes korlátozása és felszámolása, az individuum helyett a közösségi értékek – és így tovább, így tovább.
A jézusi őskeresztény elvek és az igazi, szovjet és marxi fertőzéstől mentes szocializmus legalábbis igen közeli rokonságban van egymással – így a szocializmus az emberiség olyan ősálmának egyik megtestesítője, amit az úgynevezett utópista szocialisták vagy éppen nagy elődjük, az angol irodalomból és történelemből ismert Morus Tamás ideái egyaránt képviseltek. A régi, a kommunisták által gyűlölt, néptömegekre viszont nemzedékeken át komoly hatást gyakorló, „Peyer-féle” szociáldemokrácia – a Vörös Csepel című rémálom nótából idézve a nagyon is jellemző részletet: „a rongy árulók, Büchlerek, Popperek, Peyerek”, lefordítva: az igaz, a kommunistákkal szemben álló szociáldemokraták sora, a nagyszerű Kéthly Annával bezárólag – megtanította a magyar népnek, hogy ami „nem kapitalista”, korántsem a Moszkvából hódító fegyverek oltalmában hazaoldalgó muszkavezető szolgabérencek és az egy-két tucat hazai szerencsétlen „Ságvári-követő” kommunizmusával egyenlő. Van más is.
Sőt. És papolhatták tizenegy éven át akármennyit a szocializmus építését és a marxi-lenini-sztálini „szocia-lizmus” abszolút felsőbbrendűségét, elláthattak szocialista jelzővel az égvilágon mindent (szocialista haza, szocialista jövő, szocialista demokrácia, szocialista erkölcs, szocialista vécé, i tak dálse, távárisi) – az emberek tudták, érezték, hogy ennek a világon semmi köze ahhoz, amit ez az alapjában véve tisztességes és humánus eszmerendszer valójában képviselne.
Ezért volt a forradalomban jelszó és elterjedt nézet, hogy szocializmust akarunk, de a magunk módján. Ezt vallotta Angyal István éppúgy, mint Németh László, ezért volt közismert forradalmi pont, hogy „nem akarjuk a kapitalista rendszer visszaállítását, köztulajdonban akarjuk tartani a nagyipart és bankrendszert”. És ezért volt nem is igen titkolt ideál a „harmadik utas” szocializmust megtestesítő, a Szovjetuniótól független Jugoszlávia. (És bizony, a különböző bonyolult világpolitikai játszmák eredményeként történt felajánlástól függetlenül ezért lehetett különösen Nagy Imréék szíve szerinti a jugoszláv követségre való menekülés.)
Ez a mítosz egészen a nyolcvanas évek közepéig tartotta magát – Csoóri Sándor azt írhatta éppen Németh László és a népiek harmadik útjáról, hogy az „a hitlerizmus és a sztálinizmussal megterhelt szocializmus közül kikanyargó egérút” és „a térség, ahol élünk, ha kínnal és keservvel is, de kitaposott magának egy harmadikutas lehetőséget: a jugoszlávokét”. Egyik legnagyobb, méltatlanul kevéssé ismert esszéistánk, Gombos Gyula meg ’56-ban a magyarság és szocializmus viszonya kapcsán így fogalmazott Húsz év után című művében: „a Párt egy része a nemzet oldalára állt, szemben a Párt vezetőivel, és megkísérelte, hogy ezt az egész Párt magatartásává tegye (…) mintha sosem lett volna 1919, sohasem Kun Béla és Rákosi, a nemzet (…) egyértelműen válaszolt: magáévá tette e törekvést, az így remélt új Pártot és a szocialista rendszert, s később a józan reményen messze túl fegyverrel is kész volt küzdeni érte.”
És emlékszem, szellemi nevelőapám valamikor a hatvanas évek végén, a hetvenes évek elején ezért mondogathatta: egy szemet sem lehetne hinni ennek az egész szocializmus-dumának, ha egy, egyetlenegy valóságos bizonyíték nem létezne itt a közelben arra, hogy lehet ezt másként is csinálni: Jugoszlávia. (A páratlan gaztettként lemészárolt negyvenezer délvidéki magyarról, a Gulagot szinte felülmúló pokolszigetről, Goli Otokról meg ugyan ki hallott? Ahogyan a titói rendszer leglényegével – antisztálinista sztálinizmus profi kirakattal – is csak jóval később jöhettünk tisztába.) A mítosz oly erős és annyira töretlen maradt, hogy a huszadik század minden bizonnyal legzseniálisabb zsarnokának szenzációs szélhámossága, a Nagy Átverés ékes megnyilvánulásaként Száraz György 1984-ben (!) egy egész nagy történelmi esszét szentelt Titónak (Az utolsó Habsburg?), visszamenőleg igazolva ekképpen a mítoszt éppúgy, mint Nagy Imrééket – és 1956 úgynevezett szocializmusát. Igen, ’56-ét, amely azonban – mindezzel együtt vagy mindennek ellenére, ahogy tetszik – mégis, igenis forradalom, sőt FORRADALOM ÉS SZABADSÁGHARC volt, így, csupa nagybetűvel, ráadásnak még az örök „dicsőséges” jelzővel is ellátva, mindhalálig. Mert egy barbár idegen hatalom elnyomása és pribékjeinek ázsiai rémuralma ellen harcolva, szent és időtlen nagy emberi eszmények jegyében és nevében akart – mindegy, minek nevezzük: „igazi”, „tiszta”, „emberarcú”, sohasem létezett, megvalósíthatatlan – szocializmust vagy csak egyszerűen: emberhez, magyarhoz méltó, szabad, független és demokratikus országot, társadalmat, rendet, világot. És ez a lényeg.
Ezért hazug, ocsmányul mani-pulatív vagy legjobb esetben is riasztóan korlátolt és ostoba Puzsér álláspontja. Puzséré, akit váltig nem kedvelek. Megsúgom: éppen ezért.