Egy ember, aki Amerikát keresi és nem találja

Téves célokkal és eszközökkel. Felesleges, de sokaknak szép emlékű erőfeszítésekkel. Pangással és pezsgéssel. Mintha akkor szalasztotta volna el az ország az esélyt, hogy felzárkózzon Európa centrumához.

Elkalandozni a múltba, öncélúan és csak reménykedve, hogy az ifjabb generációk számára is mond valamit ez az önkéntes száműzetés. Csak éppen ide a közelmúltba a „kádári fénykorba”, az 1970-es évekbe, minden oktrojált tanulság nélkül. A magyar mozik 1972-ben mutatták be a Szelíd motorosok (Easy rider) című filmet, amely talán a legnagyobb hatással fejezte ki egy generáció útkeresését és útvesztését. Magyarországon így hirdették: „Egy ember, aki keresi Amerikát és nem találja”. A Vígszínházban megidézték Woodstock, Altamont és más amerikai őrületek világát a Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról című musicalben. A zenekari árokban egy magyar rockegyüttessel, a Lokomotív GT-vel. Abban az időben a magyar slágerlista komoly dolog volt, s persze manipulálták, de teljesen azért mégse lehetett, mint például a parlamenti választásokat. A listát a szavazatok alapján állította össze az Ifjúsági Magazin. 1970 márciusában az Illés együttes Kéglidal című száma állt az élen. Akkor is aktuális volt: bosszantó, ha sehol egy kégli! A nóta a „feszítő lakáshiány” társadalmi problémáját fogalmazta meg, és történtek is erőfeszítések: 1975-ben átadták a tizenöt éves lakásfejlesztési program keretében az egymilliomodik lakást Győrben.
Ha esetleg egy vállalati vagy tanácsi kiutalással meglett a „kégli”, már jöhetett Koncz Zsuzsával a „Szerelem”. Hogy ez milyen lehet, erről Cseh Tamás és Bereményi Géza dalt is írt, de az nem került fel a slágerlistára. Kovács Kati „Suttogva és kiabálva” próbálta. Ha mégsem sikerült sehogyan sem, az Illés vigasztalt: „Ne sírjatok, lányok”. Esetleg maga Koncz Zsuzsa: „Nem tudtam azt, kérem”. E dalok a klasszikus Kádár-kor idejéből valók, s elvezetnek minket a legjellemzőbb kérdéshez: kicsi vagy kocsi? Túl sokan döntöttek a kocsi mellett, így hát a nyolcvanas évtől csökkenni kezdett Magyarország népessége. A kicsi egyre kevesebb, a kocsi egyre több lett: 1971-től kezdték meg a Zsiguli (később Lada) árusítását. Csak 1971-ben 53 500 új autót értékesítettek, közülük tizenháromezer Zsigulit. Ebben az évben az egész országban még csak kétszázkilencvenegyezer autó járta az utakat! Minek is kellett volna autópálya?
Pedig kellett: az évtized közepén adták át az M7-est a Balatonig, ami az első időkben maga volt a Kádár-szocializmus jelképe. A mi autópályánk ugyanis csak kétsávos volt, és szombaton a Balaton felé, vasárnap Budapest felé volt egyirányú! Aki kilógott a sorból, mehetett kerülővel. Az autópálya betonlapokból állt, komoly megpróbáltatást okozva a Trabantok százezreinek, habár mind az útfekvésük, mind a felfüggesztésük köztudomásúan kiváló volt. De télen is befújt a szél. Így magyar leleménnyel Csepelen gyártani kezdték a keletnémet autó fűtését javító berendezést.

Ebben az évtizedben készült el a metró Budapesten, mindjárt 1970-ben a Deák tér és az Örs vezér tere között, aztán a Duna alatt a Déli pályaudvarig. Az évtized közepén (1976) már járt az észak–déli vonal is, elsőnek a Deák tér és a Nagyvárad tér között. És persze ott volt a mi kis „földalattink”, az évtized elején még a szeretetre méltó millenniumi kocsikkal és a „balra tarts” patinájával. Egy valóságos londoni illúzió volt elzötyögni a Vörösmarty tértől az állatkertig. 1973-ban modernizálták a Földalattit, megfosztva e bájától.
Az évtized elején még villamosok jártak a Rákóczi úton, a Kossuth Lajos utcán, meg az Erzsébet hídon is. Aztán jöttek a buszok, felszedték a síneket és nagyjából halálra is ítélték Budapest egyik legfontosabb utcáját. Autópályává züllesztették – kétszer három sáv – az ötemeletes házak között. Az elegáns bérházak lakásai, üzletei lassan ellehetetlenültek a zaj, a bűz és a kosz miatt. Jött az új ötlet: „modern” aluljárókat a kereszteződésekbe! Hadd suhanjanak az autók, az emberek meg botorkáljanak a föld alatt. Az Astoria volt az első a hatvanas években, de 1974-ben elkészült a Deák téri, majd 1976-ban a Felszabadulás téri is. Itt már autókat is a föld alá irányítottak az illegalitás késői bajnokai. A terek megszűntek. Hiába sikította a slágerlistáról az LGT: „Miénk itt a tér.”

Talán maradtak még „terek”, de mintha egyre kijjebb szorultak volna. Külvárosokba vagy beljebb, termekbe, lakások szobáiba. Az évtized végére szétestek a „bandák”, galerik, a srácok a térről ezerfelé futottak. Boldogulni akartak. Keresték Amerikát. Legtöbbször nem jó helyen. „Mindenki másképp csinálja” (LGT). Disszidáltak, halálra itták magukat, vagy megpróbáltak kitörni a kádári „pozitív belenyugvásból”. Mostanában nagy munkával építik vissza tereinket. Nagyon helyes! Kérdés, hogy marad-e, maradt-e, aki „lejön dumálni” egy kicsit?

A Kádár-korban zavaros érzések keveredtek egyszerű és világos igazságokkal. Miért zuhant le Koppenhágánál, Kijevnél, Bejrútnál a magyar nemzeti légitársaság (Malév) gépe? Ezt nem lehetett tudni. De hogy miért szánta rá magát a szovjet birodalom 1979 decemberében Afganisztán megszállására, azt igen. „Végük” – mondogatták a pesti flaszteren. A Szabad Európa Rádió nem adta az új magyar slágereket. Pedig az évtized végén már a Piramis Túl nagyra nőttél című dala vezetett, és előkelő helyen volt a P. Mobil Utolsó cigaretta című nótája is. Aki ebből nem rakja össze a Kádár-korszak bukását, annak az 1979. decemberi slágerlista 5. helyezettje talán segít: „A kőfalak leomlanak”.

Milyen évtized volt ez a kádári „fénykor”, a hetvenes évek? Eltékozolt, súlyos adósságot felhalmozó évtized. Téves célokkal és eszközökkel, de sokaknak szép emlékű erőfeszítésekkel. Pangással és pezsgéssel. Mintha akkor szalasztotta volna el az ország az utolsó esélyt is, hogy felzárkózzon Európa centrumához. Viszont igazi szenzáció volt 1974-ben a Domus áruház megnyitása, miként a Skála Nagyáruházé is. Az ország első igazi bevásárlóközpontjáé. Nevük ma már semmit nem mond. Annál többet az azóta is cipelt adósság. Az évtized első felében felújították a budai Várpalotát! Felfoghatatlan, hogy addig romokban állt, s még inkább, hogy a felújítás során mi mindent romboltak le. Akkor költözött a palotába a Nemzeti Galéria meg a Munkásmozgalmi Múzeum, később a Széchényi Könyvtár. Sok minden épült: ami a város szöveteibe illeszkedően megmaradt. Mint a sokat vitatott Hilton Szálló a Mátyás-templom mellett, a Planetárium a Népligetben, a Termál Szálló a Margit-szigeten.

És az emberek? Talán nehezen hihető, de akkor is voltak „közvélemény-kutatások”. Bár mindent átitatott a „szocializmus” propagandája, arra a kérdésre, hogy mi jellemzi a szocialista, vagyis példaértékű embert, a megkérdezettek csak tizennégy százaléka felelt olyasmit, hogy a marxista világnézet. A legtöbben a sokoldalúságot, intelligenciát emelték ki, a kiegyensúlyozottságot, határozottságot, magabiztosságot, lelkiismeretességet, emberséget említették. Nem csoda, hogy Magyarország sok kritikát kapott a „testvéri szocialista országok” pártvezetői részéről. Hiszen ha csak a magyar tévé műsorát megvizsgáljuk: 1975 és 1978 között a legtöbb játékfilm (278) Nagy-Britanniából érkezett! Az angolokat az amerikaiak, franciák, nyugat- és keletnémetek követték. Csak utánuk következett a Szovjetunió. A felmérés szerint adott időben ugyanannyi (98) magyar filmet vetítettek, mint szovjetet. Eggyel sem többet, s nem is kevesebbet. Lengyelországból ötvenhárom film érkezett, Csehszlovákiából is ötven, Romániából viszont öt, és Észak-Koreából egy darab. A filmcsere viszonossági alapon történt. Mit kezdett volna Ceausescu vagy Kim Ir Szen ötven magyar filmmel?

Könnyűzenei műsorokban a németek domináltak: NSZK hetvennégy, NDK hetvenegy. Még a Szovjetunióból is érkezett tizennyolc műsor, de az angolszászok jobban hatottak. Ezekre már aligha emlékezhet valaki, annál inkább a Táncdalfesztiválra, az „első szabad választásra”, a Rózsa Sándor-sorozatra, vagy az Angyal (Simon Templar) kalandjaira. Utóbbit tűzték műsorra 1971. október 23-án este is! Tizenöt évvel a forradalom után mit adhattak volna?

Persze volt, akinek nem tetszett. Ő rövid, de figyelmet lekötő sorozatot szeretett volna látni a proletariátus harcairól, kizsákmányolásról, a Szovjetunió segítségével kivívott szabadságról. Aczél György kifinomultabb propagandista volt. Igaz, néha elvesztette a fonalat a „Fehér Házban”, az eligazításokon. Szinte őszintének tűnt a felháborodása a felbátorodott kritikusok felé. „Meddig bírja ezt egy alkotó? Tessék mondani, meddig bírja azt, hogy amíg úgy érzi, ő valami szövetségben van egy politikával (Illyés Gyulára, Karinthy Ferencre, Örkény Istvánra, Várkonyi Zoltánra gondolt), de annak képviseletében újságírók több százezres példányszámban ütik és püfölik azért, amit a másik oldalon kérnek tőle…” Ebben a kitörésben benne volt a kádári–aczéli politika szánalmassága és hatásossága együtt. Hiszen azért hozzátette: „Szövetségben vagyunk, de végső soron ezek mégsem mennek!”

Kádár János népszerűsége a csúcsra jutott. Levelek ezreit kapta. Ilyeneket: „Kívánjuk, hogy Kádár elvtárs még sok évig legyen egészséges, és munkáján keresztül legyen öröme társadalmunk egészséges fejlődésében”. De az Egyetemi Színpadon a Syrius zenéjére táncoltak az „Ördög álarcosbálján”, majd a KEX hajójára szállhattak, amely misztikusan „elszállt a szélben”. Ők is Amerikát keresték. Pezsgett az élet. Egyetlen héten a budapesti mozik műsorán volt a Szelíd motorosok, A kaktusz virága, A bostoni fojtogató, a Darling Lili, a Furcsa pár, A fekete szakáll szelleme, az Eper és vér, az És hamarosan a sötétség, a Jöttem, láttam, lőttem című film. A szocialista országokból Andrzej Wajda Hamu és gyémántja vagy a szovjet monstre produkció, a Felszabadítás. És a magyar filmek? A Szinbád, a Hahó Öcsi.

Budapesten akkor több mint félmillió fiatal élt. A bő Ratkó-korszak gyermekei. Nekik szólt a Szelíd motorosok, őket borzongatta az És hamarosan a sötétség, őket gondolkodtatta el a Hamu és gyémánt, varázsolta el a Szinbád. Nem tudták, de valahol mélyen sejtették, hogy sorsukat nyomasztó tragédiák határozzák meg. Trianon, vereség, a reménytelen szocializmus, a forradalom eltiprása ’56-ban. Ezen a libbenő fátylon át nézték a filmeket, olvasták a könyveket Ottlik Gézától Hajnóczy Péterig. Vajon túl vagyunk már ezen?

Nehéz kérdés. Mint ahogy annak megválaszolása is, van-e köze a tragikus múltnak ahhoz, hogy P. Lajos könyvelő ittasan távozott a vállalati ünnepségről, s hazafelé a Füredi úton megcsúszott és a vízóraaknába esett. „A könyvelő álma” (Omega) biztosan nem az volt, hogy a rohamosan fejlődő közművesítés áldozata legyen Budapesten 1972-ben. Zenész szeretett volna lenni, leginkább Amerikában.