Vélemény és vita
Egy baráti simogatás
Az Eszdéesz holdudvarához csatlakozott, mert ott volt a pénz, a paripa meg a fegyver, vele együtt a rádió, a tévé, a sajtó...
Volt egyszer egy barátom, a legjobb…
…innentől kezdve nehéz folytatni, mert mi is következhetne? A legjobb posztmodern? Ez a jelzős szerkezet vajon miben különbözik például a legjobb szocreáltól? Ugyanis ez is kiment a divatból a konstruktivizmussal, meg a dadával, szóval valamennyi izmussal együtt.
Ha teli a piac, irány a kuka.
Ez a művészetipar törvénye. Különb elbánást a szocr… pardon, a posztmodern sem várhat az idő vasfogától… hogy egy az ő ifjúkori humorára emlékeztető, zavaros képpel éljek.
Talán fontosabb lehetne a folytatás: a legjobb, pontosabban másfél évtizednél hosszabb ideig az egyik legjobb barátom volt, akivel szinte mindennap hívtuk egymást, akkor is, ha este találkoztunk, fociztunk, buliztunk, szilvesztereztünk, okoskodtunk. Kislányaink is kiváló barátnők lettek, és az asszonyok is: ők kosárcsapatot szerveztek, persze évadnyitó meg -záró mulatsággal együtt.
Aztán mindez egyik napról a másikra megszakadt.
Egy egyébként kedves csütörtöki foci után, 1990 őszén, hosszan beszélgettünk a Huba utcai karmelita templom előtti sarkon. Arról, hogy szerénytelenségem akkor Antall József tanácsadó testületében szolgált, ő pedig – saját szavaival – fideszes volt. Természetesen nem párttag, hanem oda húzó, ellenzéki. Pontosabban – szerintem – inkább az Eszdéesz holdudvarához csatlakozott, mert ott volt a pénz, a paripa meg a fegyver, vele együtt a rádió, a tévé, a sajtó, a könyvkiadás, a külföldi megjelenés irányítása.
Ezt meg is mondtam neki, amit hevesen elutasított, mondván, hogy Antall zsarnok, Orbán ifjú és demokrata.
A történelem azóta megrostálta: igazolta, elvetette egyik-másik nézetet.
Bő óráig tartó beszélgetésünk nem fajult sem heves vitává, sem összeveszéssé. Csak annyi történt, hogy nem jött be az Üstökösbe vacsorázni, sörözni, és soha többé nem jelent meg a pályán, és vele együtt az addigi játékostársaink közé tartozó liberális írók sem.
Mintha egy láthatatlan, erős kéz kivonta volna őt és eszmetársait a rossz társaságból. Ezt követően kerülte a találkozást. Talán csak egyszer, vagy tizenöt év múlva, egy temetésen kerültünk egymás mellé, és a szűk kapu felé sodródva néhány szót váltottunk.
Átigazolása annál is meglepőbb volt, mert mindenki tudta, hogy Antallnak igaza volt, amikor kimondta – már korábban! –, hogy „összenőtt, ami összetartozik”.
Közismert, hogy volt barátom családját éppen a későbbi két kormánypárt szellemi elődei, azok elvtársai, sőt, családilag is rokon figurái, meg azok barátai, eszmetársai és más közelijei hurcolták meg, bántalmazták, alázták. Mint kisgyermeket, őt magát is. Mielőtt bárki félreértene, egy percig sem gondolom, hogy ennyi év múltán bosszút kellene állni a múlt rendszer felelősein, vagy éppen azokon, akik elszabotálták a magyar állam újjászervezését, a kárpótlást és egyebeket, továbbá rendőri fedezet alatt olajat szőkítettek és száz más módon bűnöztek.
Nem. Már késő, mivel az utolsó vacsorát nem lehet kétszer megenni. Az elsőt sem.
A mi dolgunk ma az emlékezés.
Csöpp harag sincs bennem volt barátom iránt, csak éppen megdöbbent, hogy ő, a káprázatosan éles eszével, nem vette észre, hogy Kuczka Péterék útját járja anélkül, hogy fölismerné, hogy az vakvágány. Nem vezet sem a Sztálin-, sem a Nobel-díjhoz. Sőt, a Nobel-díj is „csak pelyva”. Ezt Aquinói Szent Tamás mondta látomása után élete főművéről, a Summa Theologiae-ről.
Kuczka rájött az igazságra: az egyetlen valódi múzsa csókjának ízére már ötvenhat előtt! Meg is írta, mégpedig akkor, a Nyírségi naplóban, amiért volt barátom új barátai aztán haláláig kirekesztették, büntették! Csak abból tengődhetett 1964-ig, hogy a felesége nevén bőrhulladékból szatyrokat varrt.
Hajdani barátom nem érte meg sem a csúcsdíjat, sem a bukást, és azt sem, hogy megértse: nem éri meg. Különösen nem érte meg az utolsó nagy könyvéhez pótkönyvet írni.
Az idei könyvhéten találkoztunk egy percre a Vörösmarty téren. Dedikált, arcán a múltjával és a jövőjével. Oldalról odamentem hozzá, és némán megsimogattam.
Nyugodjék békében!
…innentől kezdve nehéz folytatni, mert mi is következhetne? A legjobb posztmodern? Ez a jelzős szerkezet vajon miben különbözik például a legjobb szocreáltól? Ugyanis ez is kiment a divatból a konstruktivizmussal, meg a dadával, szóval valamennyi izmussal együtt.
Ha teli a piac, irány a kuka.
Ez a művészetipar törvénye. Különb elbánást a szocr… pardon, a posztmodern sem várhat az idő vasfogától… hogy egy az ő ifjúkori humorára emlékeztető, zavaros képpel éljek.
Talán fontosabb lehetne a folytatás: a legjobb, pontosabban másfél évtizednél hosszabb ideig az egyik legjobb barátom volt, akivel szinte mindennap hívtuk egymást, akkor is, ha este találkoztunk, fociztunk, buliztunk, szilvesztereztünk, okoskodtunk. Kislányaink is kiváló barátnők lettek, és az asszonyok is: ők kosárcsapatot szerveztek, persze évadnyitó meg -záró mulatsággal együtt.
Aztán mindez egyik napról a másikra megszakadt.
Egy egyébként kedves csütörtöki foci után, 1990 őszén, hosszan beszélgettünk a Huba utcai karmelita templom előtti sarkon. Arról, hogy szerénytelenségem akkor Antall József tanácsadó testületében szolgált, ő pedig – saját szavaival – fideszes volt. Természetesen nem párttag, hanem oda húzó, ellenzéki. Pontosabban – szerintem – inkább az Eszdéesz holdudvarához csatlakozott, mert ott volt a pénz, a paripa meg a fegyver, vele együtt a rádió, a tévé, a sajtó, a könyvkiadás, a külföldi megjelenés irányítása.
Ezt meg is mondtam neki, amit hevesen elutasított, mondván, hogy Antall zsarnok, Orbán ifjú és demokrata.
A történelem azóta megrostálta: igazolta, elvetette egyik-másik nézetet.
Bő óráig tartó beszélgetésünk nem fajult sem heves vitává, sem összeveszéssé. Csak annyi történt, hogy nem jött be az Üstökösbe vacsorázni, sörözni, és soha többé nem jelent meg a pályán, és vele együtt az addigi játékostársaink közé tartozó liberális írók sem.
Mintha egy láthatatlan, erős kéz kivonta volna őt és eszmetársait a rossz társaságból. Ezt követően kerülte a találkozást. Talán csak egyszer, vagy tizenöt év múlva, egy temetésen kerültünk egymás mellé, és a szűk kapu felé sodródva néhány szót váltottunk.
Átigazolása annál is meglepőbb volt, mert mindenki tudta, hogy Antallnak igaza volt, amikor kimondta – már korábban! –, hogy „összenőtt, ami összetartozik”.
Közismert, hogy volt barátom családját éppen a későbbi két kormánypárt szellemi elődei, azok elvtársai, sőt, családilag is rokon figurái, meg azok barátai, eszmetársai és más közelijei hurcolták meg, bántalmazták, alázták. Mint kisgyermeket, őt magát is. Mielőtt bárki félreértene, egy percig sem gondolom, hogy ennyi év múltán bosszút kellene állni a múlt rendszer felelősein, vagy éppen azokon, akik elszabotálták a magyar állam újjászervezését, a kárpótlást és egyebeket, továbbá rendőri fedezet alatt olajat szőkítettek és száz más módon bűnöztek.
Nem. Már késő, mivel az utolsó vacsorát nem lehet kétszer megenni. Az elsőt sem.
A mi dolgunk ma az emlékezés.
Csöpp harag sincs bennem volt barátom iránt, csak éppen megdöbbent, hogy ő, a káprázatosan éles eszével, nem vette észre, hogy Kuczka Péterék útját járja anélkül, hogy fölismerné, hogy az vakvágány. Nem vezet sem a Sztálin-, sem a Nobel-díjhoz. Sőt, a Nobel-díj is „csak pelyva”. Ezt Aquinói Szent Tamás mondta látomása után élete főművéről, a Summa Theologiae-ről.
Kuczka rájött az igazságra: az egyetlen valódi múzsa csókjának ízére már ötvenhat előtt! Meg is írta, mégpedig akkor, a Nyírségi naplóban, amiért volt barátom új barátai aztán haláláig kirekesztették, büntették! Csak abból tengődhetett 1964-ig, hogy a felesége nevén bőrhulladékból szatyrokat varrt.
Hajdani barátom nem érte meg sem a csúcsdíjat, sem a bukást, és azt sem, hogy megértse: nem éri meg. Különösen nem érte meg az utolsó nagy könyvéhez pótkönyvet írni.
Az idei könyvhéten találkoztunk egy percre a Vörösmarty téren. Dedikált, arcán a múltjával és a jövőjével. Oldalról odamentem hozzá, és némán megsimogattam.
Nyugodjék békében!