Mindenkinek a figyelmébe ajánlom Jékely Zoltán egyik méltatlanul kevéssé ismert versét: A marosszentimrei templomban című, éppen nyolcvan esztendeje, 1936-ban írott kis remeklést. Ebben olvashatók az alábbi sorok: „Fejünkre por hull, régi vakolat, / így énekeljük a drága Siont; / egér futkározik a pad alatt / s odvából egy-egy vén kuvik kiront. // Tízen vagyunk; ez a gyülekezet, / a tizenegyedik maga a pap”. Szívszorítóbb tömörséggel nemigen fejezte ki senki a szétszaggatott magyarság legszörnyűbb sorsú részeinek, az idegen tengerekbe zárult, elszigetelt, kis létszámú és rohamosan fogyatkozó szórványnak – nem, nemcsak a sorsát! – a végzetét. Csakhogy a végzet, lássuk be, igen nagy hazardőr: legtöbbször annak és úgy teljesíti be önmagát, aki vagy elfeledte, vagy nem veszi tudomásul a legbölcsebb népi igazságok egyikét: segíts magadon, az Isten is megsegít. Nincs égi fölhatalmazásom a megerősítésre, mégis hozzáteszem: meg bizony. De meg ám.
Többször jártam már azon a vidéken, amelyet a Fekete-Körös völgyének neveznek. Varázslatos hangulatú, a csonka országban szinte teljesen ismeretlen vidék ez, Budapesttől alig háromszázegynéhány kilométerre. Nem esik a divatból vagy legújabb kori sznobériából az egykori Kelet-Magyarországba utazó Erdély-járók szabványos Nagyvárad–Király-hágó–Kolozsvár–Marosvásárhely–Csíkszereda–Gyimesi/Békás-szoros útvonalába, még Dél-Erdélyben sem tartozik Gyulafehérvár, Nagyenyed vagy a néhai szász vidékek ismertebb helyszínei közé, sőt, nem is Erdély ez még tulajdonképpen, „csak” a Partium, mint az Érmellék vagy a Szilágyság, közelebbről pedig Dél-Bihar, Váradtól harmincnyolc kilométerre délkeletre, közel Arany János hajdú Nagyszalontájához és a hírhedett Mócföldhöz egyaránt.
A lexikon szerint az Alföld keleti szélének a Bihari-hegységig terjedő szakasza, amely magába foglalja a Belényesi-medencét is, s ahol még mindig számottevő számban élnek magyarok. „Archaikus népi kultúrát és nyelvjárást őriztek meg.” Minden lexikonnál többet mond két nagy klasszikus kötet, a nagyszerű karcagi néprajztudós, Győrffy István ma már alapműnek számító, A Fekete-Körös völgyi magyarság című munkája, és az egyik itteni falu, Tenke szülöttének, a szégyenteljesen ismeretlen, kiváló Teleki Pál-munkatársnak, Fodor Ferencnek Az elnemsodort falu című, ugyancsak klasszikus, szociografikus falurajza. Vágner Szabó János barátom, egykori szolnoki közíró, a Fekete-Körös völgyének alighanem legnagyobb anyaországi szerelmese azt írta, a százhatvannyolc kilométer hosszan kanyargó völgy vidéke költők nagy ihletője volt, hiszen Arany János mellett Sinka István, Erdélyi József, sőt, a Gyulához kötött Simonyi Imre is megilletődött szeretettel és rajongással fordult e tájék és népe felé, „egyikük szebben szól e vidékről, mint a másik”, és Sinkát idézi, aki azt írja a Fekete-Körös völgyéről: „azt véltem, egy sereg angyal jött át Erdélyből, / s én virág haranggal üdvözlöm őket elmenőben…”
Most kifejezetten nagyszabású táj- és népismereti konferenciát rendeztek errefelé, a már említett Tenkén, A Fekete-Körös völgy kincsei címmel. És láss csodát: a váradiak, a szalontaiak és az aradiak mellett itt voltak a budapesti Néprajzi Múzeumból és a szentendrei Szabadtéri Múzeumból, a Nyírségből és a szolnoki Damjanich János Múzeumból, sőt még a Felvidékről, a Kassa melletti Bódva völgyéből is. Sorra szólaltak fel az ízes nevű települések – Várasfenes, Bélfenyér, Kisnyégerfalva, Köröstárkány, Belényesújlak, Magyarremete és a többi – nagyszerű református tiszteletesei, a szórványvidékek e palástos hősei (ők talán a legnagyobb kincsek), Dobó István meg a többi végvári vitéz prédikáló utódai, akik a gyülekezettel éneklik a drága Siont. Mint megrendülten hallgató dél-alföldi pápistának, a mi Bálint Sándor bátyánkat, no meg Márton Áront és Karol Wojtylát juttatják eszébe, amint mosolyogva, magabiztos szelídséggel mondják a magukét, szerényen koccintanak és már sietnek is tova, mert ha valakik, ők aztán tudják, mit is jelent magyarul igazában ez a szó: szolgálat.
A szórványvidékeket és általában a szórványt az úgynevezett szakirodalom éppúgy, mint a publicisztikus közbeszéd, de még a józan paraszti ész is az elkerülhetetlen kihalás, az elpusztulást-eltűnést megelőző végvonaglás tragikus szépségű maradványának tartja. Indiánoknak, fél lépéssel a rezervátum előtt, vagy tán fél lábbal már benne is. Hiszen a romos marosszentimrei templom ma már drótkerítéssel körbevett, elhagyatott, néptelen látványosság. Rekvizitum, mint a Stonehenge Angliában, a nagy fal Kínában, vagy a piramisok.
A végzettel, ama bizonyos fátummal szembeszállni viszont, attól tartok, nemcsak lehetőségek és adottságok kérdése. „Nemcsak nyelvében – közösségi élményekben is él a nemzet” – mondta zárszavában Tenkén a nagytiszteletű úr. Nekem meg akkor is, és a konferencia alatt többször is Várad nagy katolikus püspöke, drága Jóska bátyám, Tempfli atya jutott eszembe: az ő nagy története, hogy árvízkor János bácsi kétségbeesetten kapaszkodik az ablakpárkányba az ár elől, jön egy mentőcsónak, hívja, szálljon be. Nem megyek, mondja János bá, az én jó Istenem majd megsegít engem. A víz még feljebb ér, már a tetőn kapaszkodik, jön még egy csónak, de ő most sem megy: az én jó Istenem majd megsegít engem. Már a kéménynél van a víz, ekkor már helikopter érkezik, de „nem megyek, az én jó Istenem majd…” Az ár elnyel mindent, János bácsi belefullad. A mennyben az Úr elé állván, szemrehányást tesz: Istenem, Uram, mindig benned bíztam, nem segítettél… Mire az Úr: János, milyen hülyeségeket beszélsz? Ha jól emlékszem, küldtem érted két csónakot meg egy helikoptert…
Sinka egyik nagy versének utolsó sora rímel minderre: „Istenem, magyar volt: / szóljon, aki látta.”
Szóltak. Szólni kell.