EUROadmap

Lássuk először a szikár tényeket, majd tegyünk kísérletet mindezek értelmezésére. Az Európai Bizottság múlt hét szerdai ülése után Valdis Dombrovskis euróért felelős alelnök vezetésével mutatták be a testület ütemtervét (angolul „roadmap”), amely a következő évekre nézve határoz meg lépéseket az euróövezet tagországainak. Ám ami számunkra ennél is lényegesebb, vonzó ajánlatokat fogalmaz meg az egyelőre még az övezeten kívüli országok (benne Magyarország) számára is. Az Európai Bizottság 2025-ig szeretné – amint a dokumentum fogalmaz – egységesebbé, hatékonyabbá, demokratikusabbá és átláthatóbbá tenni az európai gazdasági és monetáris uniót.

A témánk szempontjából legfontosabbnak látszó harmadik intézkedési elem valójában négy, egyenként is igen lényeges mozzanatból áll, és nem lehet nem észrevenni, hogy a most még igen óvatosan megfogalmazódó távlati cél az egységes euróövezeti költségvetési rendszer felépítése. A négy elem a következő: az első a „szerkezeti reformokat” támogatná (az elmúlt évtizedek globális beszédterének ez a legtöbbet szereplő fogalma mára lényegében szitokszóvá vált, tegyük hozzá, nem alaptalanul). A második egy most még ismeretlen tartalmú eszköz, amely kifejezetten arra szolgálna, hogy az euróövezeten kívüli országok felkészülését és az övezetbe való belépését támogassa. A harmadik egy átfogó beavatkozási program-csomag azokra az esetekre, ha a 2008-as évhez hasonló bankpánik alakulna ki, és az ilyen rendkívül veszélyes örvénylések lecsillapításában segítene. Végül a negyedik azokra a kifejezetten rendkívüli esetekre szólna, ha egy tagországban akár súlyos természeti csapás, akár valamilyen társadalmi katasztrófa nyomán saját erőből megoldhatatlannak látszó helyzet alakulna ki, és így szabályozná az ilyenkor automatikusan életbe lépő uniós pénzügyi támogatást.

Amiből elemzésünkben kiindulnunk kellene, az az, hogy az európai integráció hatvanéves történetének legkényesebb szakaszában van. Egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy az Európai Unió félmilliárd fő feletti népessége egyre elégedetlenebbül és ingerültebben konstatálja, hogy uralmi elitjei nem képesek szembesülni az integráció alapvető társadalom-újrateremtési folyamataival, a minden látszat ellenére összességé­ben súlyosbodó válságfolyamatokkal. Ezek közül az egyik a migrációs válság, amelynek legmélyén Európa egyre megoldhatatlanabbnak látszó népesedési problémája húzódik meg. A másik pedig azoknak a társadalmi-gazdasági egyenlőtlenségeknek, ezen egyenlőtlenségek kezelésének kérdése, amely az Európai Uniót és annak meghatározó uralmi intézményeit egyre súlyosabb legitimációs válságba sodorja. Egyszerűen azért, mert ezen intézmények államok felett gyakorolt „államhatalmát” csak azzal a kimondatlan feltételezéssel fogadja el, vagy inkább talán „viseli el” az Európai Unió népessége, hogy ez a szervezeti-intézményi struktúra folyamatosan növekvő jólétet biztosít számára. Ám az utóbbi évtized folyamán ez a feltételezés (e feltételezés létjogosultsága) látványosan összeomlott, és az uniós intézmények saját hangzatos ígéreteikkel szemben ma semmilyen megoldási javaslattal nem rendelkeznek. Ez a dokumentum most lendületes és ígéretes „előremenekülés” próbálna lenni, mert a közelgő, 2019-es európai parlamenti választások miatt 2018-ban már sikeres marketingstratégiával kell(ene) eladhatóvá tenni az eddig (sem) túlságosan vonzó „árut”.

Ez tehát a történések valóságos struktúradinamikája, ám van az egész kérdéskörnek egy olyan eleme, amely az Európai Unió és benne az euró globális pénzhatalmi szerepét érinti igen érzékenyen. Ennek lényege az, hogy az euró valójában egy „negyedik birodalmi” német márka, amely „közös pénzként” a német globális tőkestruktúráknak mindig kényelmesen gyenge ahhoz, hogy a világ merkantilista bajnokaként óriási fizetésimérleg-többleteket állítsanak elő, a többi partnernek azonban veszedelmesen erős, eladósodást elmélyítő, állandó válsággeneráló tényező. A most nyilvánosságra hozott tervek mögött tehát a legmélyebb rétegekben a német birodalmi komplexum sajátos kísérlete húzódik meg. A kísérlet lényege leginkább az lehet, hogy a német elit maga is belátta, hogy ezen az alaphelyzeten most már mindenképpen változtatni kell, mert enélkül az integráció elmélyülése helyett csak a válság mélyülhet el. A mostani javaslatok mindegyike közvetetten és „szemérmesen” végül is azt jelzi, hogy a német uralmi elitek hajlanak a korrekcióra. Alapvetően német anyagi hozzájárulással, nyilván lassan és fokozatosan, de módosítanák a rendszert, úgy, hogy az a többiek számára is adjon esélyeket.

Szimbolikus üzenete van annak, hogy Wolfgang Schäuble, aki az eddigi hatalmi konstrukció emblematikus figurája, a „negyedik birodalom” hatalomgazdasági főfelügyelője volt, nem folytathatja pályáját, bármilyen koalíció alakulna is ki. De egyúttal az is drámai mozzanat, hogy a koalíciós tárgyalások főként talán éppen azért eredménytelenek, egyre fokozva ezzel a háború utáni Németország leghosszabb politikai válságát, mert nincs egyez­ség arról, hogy ki legyen az utód. És talán nem is a személy az igazán érdekes, hanem az, hogy ez az utód milyen alapokra építse az eddig követett hatalmi stratégia korrekcióját. Így tehát, egyelőre, annyit tehetünk, hogy óvatos derűlátással üdvözöljük e korrekcióra való hajlandóság első jeleit, és várjuk a részleteket, mert, mint tudjuk, az ördög mindig a részletekben rejtőzik el.