Domonkos László

Vélemény és vita

Dugovics-online

Érik még kellemes meglepetések az embert.

Legutóbb például ez: a keresztény Európa nándorfehérvári győzelmének tiszteletére 24 órás imavirrasztást tartanak „a déli végeken a magyarság és földrészünk fizikai-lelki határainak megőrzésére” Ásotthalmon július 25-26-án, „a krisztusi magyarságért és az életvédő Európáért”. A mai magyar szellemi élet kiválóságai közül két nagyszerű szellem is letette névjegyét Nándorfehérvár-ügyben. Döbrentei Kornél Dugovics Titusz című, 1995-ben megjelent, de még 1978-ban (!) keletkezett parádés „lírai esettanulmánya” az egyik, a legjobb ötvenhatos regény szerzőjének, Benedikty-Horváth Tamásnak a Párhuzamos ötvenhatok című, 2006-os, az ötszázötvenedik, illetve az ötvenéves évfordulóra napvilágot látott kiváló esszéje a másik. Kétféle módon, de lényegében azonos hangütéssel az világlik ki belőlük, hogy „a” diadalnak számító Nándorfehérvár és a győzelemmel felérő csodaforradalom – ha úgy tetszik – a krisztusi, az örök magyarság és egyben az életvédő, halhatatlan Igazi Európa eszményéért hozott áldozat volt. Nemzetünk két vezércsillaga.

A két kitűnő írás, gyanítom, szép lassan az idejétmúlt irományok kategóriájába sorolódik. (Még akkor is, ha jövőre, az ötszázhatvanadik évfordulón is bizonyára lesz jó néhány szép és fölemelő, méltó megemlékezés.) Ha mondjuk „Dugovics Titusz-online” címszó alatt kereshetnénk Kornél szép és lelkes írását, vagy Benediktynek az ostromot hasonló szépséggel és lelkesedéssel, szuggesztíven megidéző sorait („1456. július 22-én Kapisztrán, éltes korát meghazudtolva, szinte úszva a levegőben, s a keresztet magasra emelve vetette rá magát keresztesei élén a törökre” – írta), talán más lenne a helyzet. Nagy évfordulóink beleveszni látszanak a virtuális gigazuhatagba és a legjobb esetben is röpke bepillantást engedő labirintusszövevényébe.

Ráadásul hallom, hogy Dugovics Titusz különben soha nem is létezett, akárcsak Sherlock Holmes, költött figura, fikció, könnyed és megbocsátó megmosolygás tárgya. És persze – hallhattuk már eleget – a Habsburgok nagy jótevőink valának, és Petőfi nemcsak hogy nem szavalta el a Nemzeti dalt a múzeum lépcsőjén, de össze is veszett Jókaival Laborfalvi Róza miatt, nem éppen poétához illően lekurvázván a művésznőt. Satöbbi, satöbbi. A deheroizálás, a szándékolt, sanda lekicsinylés-kigúnyolás-lejáratás, a tények elkenése – akár hamis (többnyire), akár igaz (netán, elvétve) – mindig ugyanazt az örökegy aljas célt szolgálja. A nemzeti tudat végleges kilúgozását.

Szóval, csak legyen imavirrasztás és Dugovics Titusz- meg Kapisztrán-esszé (is). Online is akár.