Vélemény és vita
Dudással Palicson
„Mi tartja még össze bennünk e tájat?” – nem teszem föl Dudás Károlynak ezt a kérdést, a saját kérdését, hiszen ő meditált ezen (is) Vonulás a csodakútnál című írásában
„Mi tartja még össze bennünk e tájat?” – nem teszem föl Dudás Károlynak ezt a kérdést, a saját kérdését, hiszen ő meditált ezen (is) Vonulás a csodakútnál című írásában, ami a több mint húsz éve megjelent, Királytemetés című kötetében látott napvilágot, most meg egy vaskos, kétkötetes gyűjteményben olvasható. Nem éltünk gyöngyszigeten – ez a címe ennek a monumentális életmű-válogatásnak, riportok, regény- és novellarészletek, cikkek, beszédek, tavaly jelent meg, Karesz hetvenedik születésnapjára. Most kaptam meg tőle, igen szép dedikációval – „Domonkos László barátomnak, ősrégi barátsággal és délvidéki magyar kézszorítással”.
És most itt ülünk a Délvidék egyik csodájának kellős közepén, Palicson, Palicsfürdőn, a tó partján, a közeli Kapitányrétről elnevezett csárda teraszán. Előttünk a végtelen síkba nyúló tó, az édes bácskai táj, apai őseim szülőföldje – tényleg, ugyan mi tartja össze bennünk e tájat, Csantavért és Magyarkanizsát meg a többit? Nem beszélünk erről Karcsival, nézzük a tavat, Kosztolányit mormolunk két pohár bor között – „Most a palicsi tó úgy fénylik, mint az ólom / És a beléndeken s a vad farkasbogyókon / Alszik a fény” – nem, Dudás Karcsi, valóban nem éltetek, nem éltünk gyöngyszigeten ebben az elröppent hat-hét évtizedben. Elég, ha tovább mormoljuk Kosztolányit: „Ah jól siess. / Szíved még egyszer megszakad tán, / Ha hosszan bolygasz a cyrillbetűs Szabadkán / S nem értenek.”
Tegnap jártam bent a cirillbetűs Szabadkán, alig hét-nyolc kilométernyire innen, ahol az áldott – állandó – délvidéki forróságban balkáni illatok egyvelege, hangos idegen beszéd és tolakodó másság uralgott mindenfelé, odahúzódhat az ember Kosztolányi szobrához vagy a népi szecesszió néhány megmaradt, patinás épületéhez, akkor is. Miközben halljuk, hogy sohasem volt ilyen jó a magyar–szerb viszony, mi csak makacsul ülünk Dudással itt Palicson a tóparton, két maradi öreg legény, isszuk a bort és mormoljuk tovább, hogy „És űznek majd tovább idegen, bús hazádban, / Zsákutcán és közön, ideges és hazátlan / Kisértetet.”
Jó, nagyon jó így üldögélni Dudással itt Palicson, nem találkoztunk ezer éve vagy talán éppen tegnapelőtt, nemrégiben, 1993-ban, a háború kellős közepén, nem messze innen, a Ludasi csárdában, olyan nevezetesen nagyot mulattunk, hogy nemcsak híre ment, de szemtanúk szerint még otthon a lakásban is folytatni akartam a táncolást. Sok-sok közös emlék és a talán még több közös barát, jó ismerős és harcostárs pedig most különös fénybe vonja itt nemcsak a tavat, hanem egész Bácskát, amit egykor a szerbek, igen jó szimattal és állandó eposzi jelzővel „bogata Backának”, gazdag Bácskának kereszteltek el. (A nemlétbe süllyedt, török hódoltság előtti tündérkert-Szerémséget meg „kiceni Srem”-nek, pompázatos Szerémnek.)
Igen, ez az a föld, ahol – megint csak Kosztolányival – mindig boros az asztal és véresek a kések, „ez a beteg, boros, bús, lomha Bácska, (…) egy távoli torony ferde lángolásba (…) / méreggel mart fehér, virágos orcák, / lánggal rikító selymek, rác mennyország”.
És vajon hol, merre van a mi mennyországunk, kérdezhetném Dudással, de amint nem tettem föl neki a saját kérdését, nem teszem föl ezt sem, hiszen jól tudjuk rá a választ. Nézd, milyen jópofa gyerek, lök oldalba távozáskor a pincérre mutatva Karcsi, kétszer is megsúgta nekem, hogy tudja ő, olyan idők jönnek, hogy jó lesz errefelé tudni magyarul, ő már tanul is.
És most itt ülünk a Délvidék egyik csodájának kellős közepén, Palicson, Palicsfürdőn, a tó partján, a közeli Kapitányrétről elnevezett csárda teraszán. Előttünk a végtelen síkba nyúló tó, az édes bácskai táj, apai őseim szülőföldje – tényleg, ugyan mi tartja össze bennünk e tájat, Csantavért és Magyarkanizsát meg a többit? Nem beszélünk erről Karcsival, nézzük a tavat, Kosztolányit mormolunk két pohár bor között – „Most a palicsi tó úgy fénylik, mint az ólom / És a beléndeken s a vad farkasbogyókon / Alszik a fény” – nem, Dudás Karcsi, valóban nem éltetek, nem éltünk gyöngyszigeten ebben az elröppent hat-hét évtizedben. Elég, ha tovább mormoljuk Kosztolányit: „Ah jól siess. / Szíved még egyszer megszakad tán, / Ha hosszan bolygasz a cyrillbetűs Szabadkán / S nem értenek.”
Tegnap jártam bent a cirillbetűs Szabadkán, alig hét-nyolc kilométernyire innen, ahol az áldott – állandó – délvidéki forróságban balkáni illatok egyvelege, hangos idegen beszéd és tolakodó másság uralgott mindenfelé, odahúzódhat az ember Kosztolányi szobrához vagy a népi szecesszió néhány megmaradt, patinás épületéhez, akkor is. Miközben halljuk, hogy sohasem volt ilyen jó a magyar–szerb viszony, mi csak makacsul ülünk Dudással itt Palicson a tóparton, két maradi öreg legény, isszuk a bort és mormoljuk tovább, hogy „És űznek majd tovább idegen, bús hazádban, / Zsákutcán és közön, ideges és hazátlan / Kisértetet.”
Jó, nagyon jó így üldögélni Dudással itt Palicson, nem találkoztunk ezer éve vagy talán éppen tegnapelőtt, nemrégiben, 1993-ban, a háború kellős közepén, nem messze innen, a Ludasi csárdában, olyan nevezetesen nagyot mulattunk, hogy nemcsak híre ment, de szemtanúk szerint még otthon a lakásban is folytatni akartam a táncolást. Sok-sok közös emlék és a talán még több közös barát, jó ismerős és harcostárs pedig most különös fénybe vonja itt nemcsak a tavat, hanem egész Bácskát, amit egykor a szerbek, igen jó szimattal és állandó eposzi jelzővel „bogata Backának”, gazdag Bácskának kereszteltek el. (A nemlétbe süllyedt, török hódoltság előtti tündérkert-Szerémséget meg „kiceni Srem”-nek, pompázatos Szerémnek.)
Igen, ez az a föld, ahol – megint csak Kosztolányival – mindig boros az asztal és véresek a kések, „ez a beteg, boros, bús, lomha Bácska, (…) egy távoli torony ferde lángolásba (…) / méreggel mart fehér, virágos orcák, / lánggal rikító selymek, rác mennyország”.
És vajon hol, merre van a mi mennyországunk, kérdezhetném Dudással, de amint nem tettem föl neki a saját kérdését, nem teszem föl ezt sem, hiszen jól tudjuk rá a választ. Nézd, milyen jópofa gyerek, lök oldalba távozáskor a pincérre mutatva Karcsi, kétszer is megsúgta nekem, hogy tudja ő, olyan idők jönnek, hogy jó lesz errefelé tudni magyarul, ő már tanul is.