Dolgoznak a hídon

Legkedvesebb bútorom itt, a Balatonnál, nagymamám üveges szekrénye. Valaha kis szobájában az ostrom után a megmaradt Prohászka-összest tartotta a vitrinben, meg a Bibliát, kalendáriu­mot. Sokáig élt férje nélkül. Több mint negyedszázadot. Rajongtam érte, csak még nem tudtam. Rajongtam a 19. századért, amelyben született, és büszke voltam, hogy kezében tartja kislányomat, aki már a 21. század gyermeke. Nagyszüleim generációjának életében minden rettenet ellenére ott volt Prohászka üzenete: „Ez a gyönyörű világ Isten evolúciója!” És ők nem kételkedtek, pedig hányszor lett volna okuk a végigélt 20. században!

A Prohászka-összes helyén, most a Látóhatár folyóirat számai sorakoznak. Valahol már nem volt hely ezeknek a példányoknak. Elhoztuk. És milyen jól tettük! A Prohászka-kötetek ma is megvannak. Megőriztük őket. Nagyanyám a legszenvedélyesebben arról tudott mesélni, amikor az oroszok kivágták az egészet a kertbe és a lovaik megtaposták a könyveket. Huszonhárom kötet. Olyan ez nekem, mint egy híd, amelyen soha nem tudok átmenni. Amelynek minden elemét ismerem, de a túlpartra nem visz át. „Mégis dolgoznak a hídon! De nem fog elkészülni! Soha nem fogok átmenni rajta!” – kételkedett Széchenyi István a Lánchíd építésekor. Szó szerint értette (így is lett), de szomorú üzenet volt ez nekünk is. Önmarcangoló naplójába jegyezte fel: „Nem volt még egy ember, ki nagyobb zűrzavart hozott volna ebbe a világba… mint én!” A híd áll ma is. Minden diadalívnél hitelesebb, pedig a zűrzavar mindegyre nő.

Jókai Mór úgy emlékszik, a gróf felmászott a híd egyik pillérére, és onnan beszélt: „Északról, nyugatról, délről és keletről, vad vérszomjú népek jönnek, kiirtják az én fiaimat… Ezt a szép várost lerontják, felégetik… Idegenek lesznek az urai az elpusztult kertnek.” Tudván, mi történt 1848 óta – ha csak a Híddal is –, figyelemre méltó prófécia. Ebből érthetjük is, hogy Jókai miként jövendölhette meg az amerikai–orosz atomháborút, s főképp azt, hogy „Őrültség amit művelünk. Mi, magyarok jobban gyűlöljük most egymást, mint ahogy valaha is idegent gyűlöltünk.” S ez nem prófécia – mondja –, ez ismeret. Ebből persze nem az a tanulság, hogy gyűlöljük jobban az idegent, hanem, hogy térjünk végre észre, legalább Petőfitől fogadjuk el, hogy a legszomorúbb nem is a külső baj, hanem „Mi hátul áll, / A döghalál”. Kell lennie oknak, sorsnak, célnak, ami a széthúzást, a gyűlöletet elnyomja.

Találomra előhúzom a Látóhatár egyik számát. Bertha Bulcsú: Jelenségek. Mi jut eszembe Bertháról? A Balaton. (A teraszon ülök, érzem a víz illatát, sőt a nádas hangjait is hallom). Jelenségek. Eredetileg az Élet és Irodalomban jelent meg 1988. április 15-én. Olvastam-e én akkor? Mi is volt akkor? Mással voltam elfoglalva. Dorka másfél éves sem volt. Az új életet felsegítő szeretgetésünk minden érzékünket lefoglalta, mert így akartuk. És így volt helyes. Semmi nem pótolhatja azokat az érzéseket, tekinteteket. A lényeg, hogy az Isten logikájának közelében jártunk. Bertha visszazökkent a mindennapokba: „Most még csak egy órája várom, hogy az elromlott autómat átvizsgálja a szerelő. De a műhely kicsi, három autó fér be az aknák fölé, a többit kint az utcán veszik gondozásba a szakemberek.” Összerezzenek. Néhány napja ugyanaz történt, mint 1988-ban. Időpontra mentem, gumicserére. Mégis várattak. Fél óra, negyven perc. Mindegy, nem sie­tek. George Harrison mantrás dalait dúdolom. Egy óra. Másfél! „Az én ösztönös európai életritmusommal nincs összhangban a környezet. Vagyis én nem vagyok összhangban a környezetem munkaritmusával” – írta Bertha. Nem tudni, ő mit tett akkor, az írást szürreális szerelmi világba lebegtette. De a kívánt összhang mintha még ma is váratna magára.

Nálam elszakadt a cérna. Komoly balhé kerekedett. Majdnem utánam szaladtak felháborodásukban, pedig hát én voltam felháborodva. Ez nem így lett volna 1988-ban. Akkor egy húszéves zöld Wartburgom volt. Be sem zártam éjjelre. Aki ezt elviszi!? Téli gumija sem volt. De a rádióján jól bejött a Szabad Európa. Világtörténelmi harc zajlott akkor is. De miért is?

Ír még Bertha egy rettenetes temetésről. Néhány sorban a fájdalomról s arról, hogy van, ami valóban véget érhet. Vagy ezt csak a „sorok között” olvasom? A temetőben ott sorakoznak a Nagy Háború halottai. „Legalább öt percig mentünk az első világháborús hősök emlékműve mellett. Akkoriban még egyenként számon tartottak minden elesett katonát. Az emlékműveken név, rang, fegyvernem. A név felett bajonett.” Magyarok, olaszok, németek, szerbek. Az Osztrák-Magyar Monarchia emlékműve. Az elmúlás emlékműve. A történelmi Magyarország emlékműve. És a magyarságé?

Most dől el. Mindig „most”. Soha­sincs korán, és sohasincs későn. Minden nap fordulópont. Ragyogva élni. Ragyogva és szabadon. „Szabadság és összetartás, szabad mozgás és organizáció nem választhatók el” – írta Prohászka, már az 1918-as tapasztalatok birtokában.

Az ükapjuk házának udvarán, 2016. június elején az unokáim szaladgálnak. Ragyog az arcuk. Én vagyok a lánc, amely összetartja a távoli generációkat. Ez is egy híd. Egy gyönyörű feladat. Összetartani. És így könnyebb átjutni azon a másik Hídon is.