Domonkos László

Vélemény és vita

D-napok

Nekünk megvannak a magunk D-napjai. Külön bejáratú, közép-kelet-európai D-napok

A normandiai partaszállás napja, az európai történelemben oly híressé tett D-nap bizonyára rendkívüli az angoloknak meg a franciáknak – a maga módján nyilván a németeknek is –, nekünk viszont nem. Nekünk megvannak a magunk D-napjai. Külön bejáratú, közép-kelet-európai D-napok. Közösségben és egyénileg egyaránt. Ha úgy tetszik, kollektíve és személyre szabottan is. Az a szörnyű vasárnap, 1956. november 4-e úgy égett a tudatunkba, hogy egyben utat nyitott további, nemzetünket talán már csak közvetve, mégis: mindannyiunkat megrázó erővel érintő további D-napok könyörtelen eljövetelének. És kényszerű tudomásulvételének.

Az én – és gondolom-remélem, nemcsak az én – D-napjaim között éppúgy ott van az 1981. december 13-ra virradó éjszaka és ama vasárnap délelőttje, ott van 1991. június 27. (és korántsem a névnapom miatt) –, és távolról sem utolsósorban ott van az a legelső, már többé-kevésbé felnőtt fejjel – ezelőtt éppen 49 esztendővel – megélt augusztusi nap.

Míg ’81 ama decemberi éjjelén szokatlanul tiszta, szép téli éjszaka volt, csendben hullott a hó, és frissnek, tettre késznek éreztem magam, emlékszem, jó sokáig fenn voltam, és terjedelmes listát fabrikáltam, afféle nagy szellemi leltártervet, mi mindenről és hogyan, miként, miféle szempontok alapján kéne megírnom a magamét, a határokon kívülre szakadt magyarok dolgaitól a zsidókérdés jelenkori anomáliáiig, Orwell szamizdatban olvasott esszéitől Ottlik Iskola a határonjának már vagy két éve egyfolytában mellbevágó valóságáig és tovább – majdnem tíz évvel később, azon a napfényes nyári délutánon Horvátországból hazafelé tartva, Károlyváros előtt már szembetaláltam magam az 1945 óta éppen frissen kitört első európai háború dermesztő rekvizítumaival. Egymás hegyén-hátán a magyar határ felé rohanó külföldi autók, géppisztolyos katonák, terepjárók, Szlovénia irányába tartó harckocsik, zűrzavar, rettegés és a szívet széthasító gondolat (telefonálni lehetetlen): úristen, mi lehet otthon? Nyolcvanegyben, amikor vasárnap délelőtt hallottam, hogy Varsóval és minden lengyel várossal megszakadt a telefon-összeköttetés, ki is mondtam: akkor már lőnek. (Persze, orosz agresszióra gondoltam.)

Horvátországban tudtam, hogy a szerb agresszorok lövik a védekező szlovéneket, hiszen már hetek-hónapok óta rákos sejtként burjánzott a háborús feszültség az egész délszláv világban. Ám az első, a mi legelső D-napunkat megelőző nap, az az augusztus huszadika felhőtlen volt, derűsen gondtalan és ifjontian áradó-lángoló, olyan, akár szegény jó Utassy Dzsónál a március: ifjúságunkat ránk lobbantó márciusokat, vad tüzeket, lobogókat idéző. Komáromi Karcsi szüleinek új, kék Wartburgjával, „a kék nyíllal” mentünk le a Balatonra, minden tele volt enyhén szólva nem sokat hezitáló, szédületes választékot kínáló keletnémet lányokkal, az éppen lezajlott táncdalfesztivál dalai felváltva üvöltöttek a Dave Dee meg a Beatles legfrissebb dalaival, hogy amikor én még kis srác voltam és Legend of Xanadu és Lady Madonna, úgy tűnt, Fenyves és Fonyód között az egész part ki van bélelve plédekkel és árnyas, hűs fekvőhelyekkel, ahol önfeledt kézimunkázás közepette, odaadó germán nőiség árjának sűrejében a fene sem hallotta-figyelte órákon át az észak felé szaporán és sűrűn elhúzó lökhajtásos gépek sivítását, amint rakétaszerű sebességgel tűntek el a szemközti Badacsony közönyös vulkánsziluettje fölött.

Igaz, másnap késő este már előkerültek az alig tizenkét évvel korábbi, ötéves korból maradt emlékek, igaz, az akkori rádió zölden világító macskaszeme helyett már táskarádió (nem is egy) bömbölt, a Komáromi bácsi meg azt mondta, hogy „ezt hogyan engedhették meg”, máig sem tudom, az agresszió tényére vagy a csehek úgynevezett emberarcú szocializmuskísérletének próbálkozására utalt-e. De persze a Heidik, Ulrikék és Hannelorék vaskosan hétköznapi hormonális realitásai a legrövidebb időn belül elsöpörtek minden D-napos szorongást és gyötrelmes töprengést.

Ami ennyi idő után ezekből a napokból megmarad – a szégyen és a tehetetlenség fura elegyének dermesztő újraátélésén túl –, alighanem már csak a szkeptikus elégtétel lazán lohasztó gondolatfutama: átéltük, láttuk, megtapasztaltuk, volt részünk benne (belőle) – és túléltük. És mi vagyunk itt, nem a fekete szemüveges Zsaruzelszki tábornok, nem a szabad rablást és a tömeggyilkosságot ügyesen modernizáló szerb martalócok – és nem is Brezsnyev vörös ármádiájának szörnyeteg tankokról csizmás lábaikat Prága utcái fölé lógató gimnasztyorkásai. Igen, mi vagyunk itt, barátaim, mi és nem ők. Ez is valami. Került, amibe került. Azért elég sokba.