Délután

Közel és távol nem volt rajtuk kívül senki a szombat délutánban. Kettő és négy között kiürül a külváros. Lókötő régebben sokszor végigment ilyenkor az utcákon, és megállt az ablakok alatt. Hallgatta a tányérkoccanásokat, annak a széknek a hangját, amely megnyikordul a padlón, ahogy hátracsúsztatják, hallgatta a vízcsobogást, a kávéfőzők vulkánhangját és az elkésett háziasszonyok kuktáinak sípolását, máskor a meccs hangjait, és azt, ahogy szisszen egyet a sör, ahogy megszabadul a kupaktól, aztán hallotta az öngyújtó kattanását egyszer, kétszer, háromszor, majd ahogy reccsen a fotelkarfa, aztán a padló, aztán sercen a gyufa, majd újra reccsen a padló, aztán a fotelkarfa, aztán ahogy a szemközti házban élesen felsír egy csecsemő, majd szaggatottá válik és elnyugszik a sírása. Hallotta, ahogy a mellettük lévő lakásban csoszog valaki, körbe, körbe, mintha nem tudná, merre menjen, aztán amikor megjelent egy öreg kéz konyharuhával, Lókötő állt a morzsaesőben, majd tovább bujkált a kis, háromemeletes házak közt.

– Az idő is lassabban halad nála – hallotta meg Éva utolsó mondatát. Percek óta nem figyelt oda, pedig ő javasolta nekik, hogy nézzék meg ma a külvárosi délutánt, de végül csak Zsiráf és Éva jött el, Hordó nem. Aludt.

– Hol halad lassabban az idő? – nézett Évára.
– Nagyanyánál.

Éva megint belerúgott a pingpongasztal lábába, sarokkal. A tetején ült, mintha semennyi idő sem telt volna el, amióta tizennégy évesek voltak. Közel nőtt fel, ismerte a pingpongasztalt kamaszkora óta. Meg a kis házakat is.

– Nagyon lassan csinál mindent. Lassabban veszi elő a csészét, lassan tömi tele a kávéfőzőt kávéval, közben kiszórja, azt letörli, aztán elteszi, aztán megáll, mert nem tudja, mit akart. Aztán megkeresi a gyufát, aztán nem tudja meggyújtani, aztán meggyújtja a gázt, ami elalszik, így kezdi elölről. A spájzból a süteményt úgy emeli ki, mint ahogy a pap felemeli az ostyát, azzal a mozdulattal, aztán leszedi róla a nejlont meg a befőttesgumit, amivel a nejlont rárakta, és a nejlont összehajtogatja arra az időre, amíg visszakerül rá. Aztán egyenként újrarendezi az összes süteménydarabot a tálon. Aztán újra elmossa a csészéket. Aztán alaposan megtörli. Kiválasztja a legszabályosabb kockacukrot. Eszébe jut, hogy nem iszom cukorral. Elrakja. Így csinálja végig. Mégis hosszabb nála a délután. Legalább másfél órával. Tovább van világos, és a végén már csak ülünk, és alig beszélünk – mondta Éva, aztán elhallgatott. Most nem rúgott bele az asztalba, helyette kinyújtotta a lábát előre, mintha a cipőjét nézegetné. Nem volt rajta mit. Egy elég piszkos, eredetileg kék tornacsukát viselt szakadt és összebogozott fűzővel.

– Úgy érted, nagyanyád megállítja az időt? – kérdezte Zsiráf szórakozottan. Ő a padon feküdt, a feje alatt a hátizsákjával, a szájában cigarettával. Úgy feküdt, hogy azért a fekvésért harminc éve még elvitték volna a rendőrök. Most mások vitték volna el, ha tehetik. De egyelőre nem tehették.

– Nem, nem állítja meg az időt.

A perceket nyújtja meg. Hatvan másodperc nála hosszabb, mint nálam – válaszolta végre Éva.
Hallgattak egy ideig. Zsiráf felült.

– Kipróbáltam – mondta Éva halkan –, úgy csináltam egész nap mindent, mint ő. Tudjátok, milyen átrakni egy tál cseresznyét szemenként egy dobozba?

– Milyen? – kérdezte Zsiráf, aki addigra feszülten figyelt. Lókötő is odahajolt.

– Lelassítottam az időt – válaszolta Éva olyan halkan, hogy alig hallották. Ahogy körülnéztek, észrevették, hogy áll körülöttük minden. A fák levelei mozdulatlanul rajzolódtak az égre, mintha nem volna szél, a messzi Vörösvári útról nem jött egy hang sem, mintha évek óta nem járna a villamos, a fű meg se rezdült, mintha aludnának benne a bogarak, csak egy-egy madár mondott valamit, aztán elhallgatott, és a betonasztal percegett. Hallották, ahogy fárad az anyag. Odébb, a kis házakban lustán csattant a gyújtó, egyszer, kétszer, sóhajtva szisszent a sör a kupak alól, és a kéz megállt, mielőtt kirázta volna a morzsát Lókötő nyakába. Aztán az ablakban, a kéz fölött megjelent egy öreg madárarc. Két óra lehetett. Vagy hat.
Lókötő hirtelen lenézett a saját kezére. Olyan volt, akár a nagyanyjáé, eres és foltos, és a tenyerében a maréknyi morzsa szétszóródva kirajzolta a vonalakat.